Sztravinszkij: A Tavaszi áldozat jelentősége (í)

 

Bogányi Tibor kikotoonline.hu

Bogányi Tibor                      kikotoonline.hu

     November 15-én a Müpában megtartotta az évad első előadását a Pannon Filharmonikusok Zenekara. A műsoron szerepelt Sztravinszkij Tavaszi áldozata (Sacre du Printemps, 1913). Nem mindennapi élmény volt. Tisztázó szándékkal, talán csak magam számára, jegyeztem fel néhány gondolatot.

     Nyilván a mű előadása nem merülhet ki abban, hogy a művészet eszközeivel életre keltse a rítust, a pogány-kori áldozatot, melynek során a természet újjászületését egy fiatal lány feláldozásával köszöntötték. Ez csupán dokumentum lenne. Már a száz évvel ezelőtti ősbemutató sem erre törekedett. Nyilván el kell gondolkodni azon, mit mond számunkra ez a zene és a hozzá kapcsolódó táncjáték. A zene konstans. A kottát nem szabad átírni. Fölösleges is lenne. A táncot, a koreográfiát azonban, úgy gondolom, mindig újraalkotják a rendezők, a táncosok, a koreográfusok. Nizsinszkijhez képest más felismerésre jutott Béjart, s a nemrég elhunyt Pina Bausch is saját világát vetítette a műbe.

     Érdekes beszélgetés volt a Müpában az előadás előtt. Bogányi Tibor arról beszélt, milyen nehéz volt vezényelni a hihetetlen tempójú s ritmusú Sacre-t. Mintha gyorsvonat száguldana végig a színpadon és a nézőtéren. Nem lehet korrigálni, követni kell az utolsó hangig. „A zene atombombája.”, mondta róla Honegger.

     A mű jelentőségét érzékelteti, hogy szívesen hasonlítják a Sacre-t Picasso Avignoni kisasszonyok c. képéhez, ill. Joyce Ulysseséhez. Még érezzük az orosz népdal töredékét, s olykor Debussy hangját, mégis már az avantgárd lüktet benne. Szabolcsi Bence egy mondata mindent elmond: „Rikító pogány fények és izzó ritmusok kavarodtak fel, éles ütközéssel mérkőző hangszercsoportok mozdultak meg, barbár színorgia viharzott elő egy hihetetlenül felfűtött s mégis fagyosan merev, gépszerű és dinamikus zenekarból, - valami új, iszonyú hang, mely fekete robogással ismeretlen borzalmak eljövetelét hirdette a gyanútlan Európának.”  (A zene története, 1940, 401. o)

     A múlt század elején a primitív, ősi művészet felfedezése lázadás volt. Ugyanakkor a XX. század társadalma is visszasüllyedni látszott a pogányság világába: maga is kialakította sajátos „rituáléját”. A zene nem kecsegtetett illúzióval. A történelem is „dolgozott” a művön. Illyés szavai Sztravinszkijra is illenek:

         „Picasso kétorrú hajadonai,
                      hatlábú ménjei
         tudták volna csak eljajongani,
                vágtatva kinyeríteni,
         amit mi elviseltünk, emberek…”
                                                  (Bartók)

      Az 1913-as ősbemutatón Nizsinszkij köröket rajzolt a színpadra. Ennek a közepére állították az áldozatot. Pina Bausch beérte egy félkörrel. A másik félkörbe a közönség került.  (Hallgasd meg a zenét!)

Pina Bausch                         168óra.hu

Pina Bausch                          168óra.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.