Mozart: Gran partita, K. 361 (3. tétel, adagio)

     „Elég egyszerűen indult: szimpla lüktetés a legalsó regiszterekben – fagottokon és basszus-klarinétokon -, akár egy rozsdás harmóniumon. Már-már komikus lett volna, de a lassúsága valamiféle derűs tisztaságot adott neki. És akkor hirtelen, magasan fölötte, megszólalt az oboa. Ott függött, mozdulatlanul – valósággal belém hasított -, amíg csak bírta szusszal, s akkor egy klarinét szólaltatta meg, de szinte belőlem húzta ki, s olyan gyönyörűséges fázissá édesítette, hogy belereszkettem. A harmónium most hangosabban nyöszörgött, s fölötte epekedve trilláztak és sóhajtoztak a hangszerek, hangzásvonalakat szórtak körém… hosszú fájdalomvonalakat szórtak rám és körém. Jaj, az a fájdalom! Olyan fájdalmat én még nem ismertem addig. Fölkiáltottam az én ravasz, vén Istenemhez: „Mi ez?... Mi ez?!” De a harmónium csak nem hagyta abba, és a fájdalom egyre mélyebben hatolt remegő fejembe, s akkor hirtelen kirohantam…”

                       (Salieri monológja, Peter Shaffer: Amadeus, fordította Vajda Miklós)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.