St. Moritz

       

Úton

Úton


     Graubünden
Svájc legnagyobb területű és ugyanakkor a leggyérebben lakott kantonja. A Rajnától keletre eső részét, a rätiai felvidéket Európa tetejének nevezik. Bár nem itt a legmagasabbak a csúcsok, viszont magas a völgyek szintje, ahonnan a csúcsok a magasba emelkednek, írja útikönyvében Fajth Tibor. Csodálatosan tiszta a levegő, s ha süt a nap, a föld átmelegszik, s virág borítja a réteket a völgyben.
     Mindenesetre jó melegben (20 fok fölé kúszott fel a higanyszál) indultunk el Leccóból észak felé a Maloja-hágón keresztül St. Moritzba. Tíz fokra hűlt a levegő. Az út egyre meredekebb lett: jobbra hatalmas sziklafal, balra mély szakadék. Bizony reszkettünk néha egy-egy éles kanyarban, de mégis szerencsésen befutottunk St. Moritzba. Amikor átjutottunk a hágón, Engadin völgyében a tavak fogadtak. Maga St. Moritz is egy tó partján fekszik. Erre utal a kétféle elnevezés: St. Moritz Dorf és St. Moritz Bad.

 

 

     Ezekben az elzárt völgyekben beszélik a rétoromán nyelv graubündeni változatát (romans), mely az újlatin nyelvek (pl. francia, katalán) csoportjába sorolható. Az embernek az volt az érzése, hogy az egykori kis falu ma – 1830-ban csupán 200 lakosa volt - mérhetetlenül gazdag. A parkolóból hosszú mozgólépcső vitt fel a városba, hogy az érkezők a lehető legkényelmesebben jussanak fel az előkelő negyedbe. Az üzletek, a szállodák elegánsak, vadonatújnak tűntek, nemes anyagból készültek, mégsem hivalkodóak. Golf, tenisz, lovaglás, fürdés, vitorlázás, de leginkább kiváló síterepek várják a pihenni vágyókat. A hely Johannes Badruttnak (1819-1989) köszönheti népszerűségét. A család a 19. században az éhínség elől menekült ide. (Samedinben kisorsolták, kinek kell elhagyni a falut!) Az apa napszámosból a szállodatulajdonos rangjáig emelkedett. S ezt a hivatást folytatta a fia is. Neki támadt az az eredeti ötlete, hogy fogadást ajánl hat angol utazónak: feltűrt ingujjal télen is napozhatnak a szálloda teraszán. Ha mégsem, ő fizeti a visszautat. A vendégek tavasszal barnára sülve utaztak haza. St. Moritz és a téli sport fogalma ekkor összekapcsolódott. A 20. században kétszer is itt rendezték a téli olimpiát: 1928-ban és 1948-ban.

     A mozgólépcsőről leszállva, elindultunk a szűk utcákon, hogy megismerjük a várost. A főtéren egy hatalmas épületről kiderült, hogy az a könyvtár. S a kultúra, a hagyomány megbecsülésére vall az is, hogy az Engadiner Museumban bemutatják, hogyan éltek a régiek. A Segantini Museumban pedig, ha lett volna rá időnk, tanulmányozhattuk volna a festő Alpesi triptichonját: La vita, La natura, La morte.

A könyvtár

A könyvtár

     Az egyszerű kis protestáns templom ugyanolyan áhítatot tud ébreszteni, mint a csordulásig színnel, mozgással csillogó barokk. Nem messze Badrutt mellszobrától áll egy kis szobor, St. Moritz modern látogatója, a gyorslábú üzletember, aki aktatáskájában hordja a kimutatásokat, az üzleti tervet. Modern Hermész?

     A nagy séta után felültünk a Rhätische Bahnra. Az első vasútvonalat Landquart és Davos között 1890-ben nyitották meg. Ez lett a kiindulópontja a világ legnagyobb keskeny nyomtávú vasúthálózatának. 1898 és 1904 között építették meg Thusis és St. Moritz között az Albulabahnt. (A vasút a Hátsó-Rajna legnagyobb mellékfolyóját, az Albulát követi.) Vonatunk áthaladt az 5,8 km hosszú Abula-alagúton, majd a hegyvidék köveiből készült hidakon, viaduktokon. A Landwasser-viadukt 65 méteres mélység fölött ível át. A harmadik vonalat, a Berninabahnt, mely St. Moritzot és az olasz Tiranót köti össze, 1910-ben adták át.

 


                                                               
                                                              *

     Hadd írjak néhány szót Davosról is. Megörültem, mikor a térképen felfedeztem nevét. Vasúttal St. Moritzból arra is mehettünk volna. Sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyen közel leszek Thomas Mann Varázshegy c. regényének helyszínéhez. Itt, ebben a szinte megközelíthetetlen magasban, ebben az elzárt világban gyógyult az „az élet féltett gyermeke”, Hans Castorp. Majd miután kiszabadult az idő és a tér csapdájából, elindult a Nagy Háborúba, s lassan szem elől veszítjük a német síkságon. Itt vitáztak Thomas Mann regényalakjai: az olasz humanista, Settembrini és a lengyel zsidóból lett jezsuita, Naphta. 1929-ben pedig a nem csupán képzeletben élő Ernst Cassirer és Martin Heidegger. (ÉS, 2013. aug. 2.)

     Hans Castorp észak felől érkezett. Landquartban szállt át a keskeny nyomtávú vasútba, mely a havasokba viszi fel utasát. Mann így írta le az utat: (Castorp) „kinézett az ablakon: a vonat keskeny hágón kanyargott, látszottak az első kocsik meg a mozdony; kéménye nagy igyekezetében barna, zöld és fekete füsttömegeket lövellt, amelyek megritkulva semmivé foszlottak. Jobboldalt a mélységben vizek zúgtak; bal felől sötét fenyők nyúltak sziklák között a sziklaszürke égbe. Koromsötét alagutak következtek, s mikor újra nappal lett, tágas, meredek völgyek nyíltak a mélységben, a völgyek ölén falvak.”

A tavak felől jöttünk, s másik úton tértünk vissza (busz)

A tavak felől jöttünk, s másik úton tértünk vissza (busz)

                                                            *

     Azóta persze nincs se füst, se korom, a vonat olyan korszerű, szép, hogy még a tisztaságmániások is bátran beszállhatnak. St. Moritztól Tiefencastelig gyönyörködtünk az alpesi tájban: néztük a hegyoldalakat, a völgyeket, a lecsorgó patakokat, ereket. De a legjobb az volt, amikor el tudtuk kapni a kanyarodó vonat látványát, amint a hegy belsejébe igyekszik, vagy rásimul a viaduktra, s könnyedén lebeg tovább a mélységek fölött. Tiefencastelben már várt a busz, s lassan leereszkedtünk, a Via mala egy pontját is érintve, Bellinzonáig. Milyen jól esett a lombardiai meleg! Majd a Luganói-tavon átkelve, (Melidei gát) hamarosan megérkeztünk Sarronóba.

Kisfilm a legendás Via maláról:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.