Sankt Gallen 1

Sankt Gallen a magasból

Sankt Gallen a magasból

      Szent Gál (Gallus) a város névadója. Nevének jelentése: kelta. Írországban született 550 körül, halálának ideje 640-re tehető. Kenneth Clark írta a Nézeteim a civilizációról c. könyvében: „… a nyugati kereszténység hosszú ideig – csaknem egy évszázadon át – pusztán annak köszönhette fennmaradását, hogy Skellig Michaelben és más efféle helyeken sikerült eltengődnie.” Azaz Írországban. Szent Gál csodákat is tudott tenni, ezért lett szent, de a legnagyobb csoda ez a nyugodt város Kelet-Svájcban a Boden-tótól délre. Szép időben a Freudenberg tetejéről ellátni a tóig.

     Két fő látnivalója van: az apátsági templom és a könyvtár. S persze a középkori hangulatot árasztó utcái, gazdagon díszített erkélyes házai polgárainak gazdagságáról tanúskodnak.

     Gallus 612-től élt itt. Egykori cellája helyén 720 körül alapította a hasonló küldetéstudattal rendelkező Otmar az apátságot. Először csupán a nagy elődje celláját gondozta, óvta, s rábírta a köré gyűlt szerzeteseket, hogy együtt, kolostorban éljenek. Szabályokat alkotott, később elfogadta a benedekrendiek reguláit. De a frank-alemann ellentét miatt bíróság elé állították, és éhenhalásra ítélték. Később enyhítették a büntetését. Werd szigetén halt meg egy év múlva, 758-ben.

     A szerzetesekre is nagy próbatétel várt: „A sagittis Hungarorm libera nos, Domine!A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! A kalandozásoknak nevezett rablóhadjáratok 926 május 1-jén elérték a kolostort. Az apát és a szerzetesek a kolostor kincseivel biztos helyre menekültek. Egyetlen barát várta be a magyarokat, az együgyű Heribald. A sankt galleni Ekkehard (980-1060) a Casus monasterii Sancti Galli c. krónikájában a következőképpen írja le a történteket:

     „A kolostor udvarát tisztek veszik birtokukba, és bőségesen lakomáznak. Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy mint utóbb maga mondogatta, soha jobban. S minthogy azok, szokásuk szerint, székek nélkül a zöld fűre ültek az étkezéshez, Heribald magának és egy foglyul ejtett klerikusnak székeket hozott. Azok pedig, miután az áldozati barmok lapockáit és a többi részeit félig nyersen, kések nélkül, csupán fogaikkal marcangolva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. Bort, amelyet tele csöbrökben a középre helyeztek, annyit ivott mindenki, különbség nélkül, amennyi jól esett. Miután pedig a bortól nekihevültek, mindnyájan elkezdtek rettenetesen kiáltozni isteneikhez, a klérikust pedig és a bolondjukat arra kényszerítették, hogy ugyanezt tegyék. A klerikus pedig, minthogy jól tudta a nyelvüket, s ezért is tartották meg életben, velük kiabált, ahogy csak tudott. Amikor pedig már eleget esztelenkedett az ő nyelvükön, elkezdte könnyezve a szent keresztről szóló, 'Szentelj meg minket' kezdetű antifonát - másnap volt a kereszt feltalálásának ünnepe -, amelyet maga Heribald is vele énekelt, bár rekedt volt a hangja. A foglyoknak szokatlan énekére mindnyájan, akik ott voltak, összecsődülnek, és vidámságukat szabadjára engedve, táncolnak és birkóznak a főemberek előtt. Némelyek fegyverrel is összecsapva bemutatták, mennyire járatosak a hadi tudományban.”

                                              (fordította: Horváth János, in.: A magyar zene története)

(Megjegyzések a szöveghez: 1. klerikus=papi személy 2. antifona=felváltva szólt a férfihang és az egy oktávval magasabb női vagy gyermekhang.)

     Szent Gallus és Otmar a székesegyház kriptájában nyugszanak, de föntről, a mennyezet freskóiról is ránk tekintenek. Hogy Heribald miként végezte, arról nem ír a krónika.

     Ha lesz erőm, folytatom.

László Gyula rajza:

A magyarok lakomáznak

A magyarok lakomáznak

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.