Milánó

      Útvonalunk  a városban: castello, Scala, Leonardo-szobor, passzázs, Dóm tér, Dóm

     Másodszor jártunk Milánóban. Az első alkalommal (2006) nem egész egy nap állt rendelkezésünkre, hogy bejárjuk a hatalmas várost. Leginkább Leonardo Utolsó vacsoráját szerettük volna megnézni a Santa Maria delle Grazia templom kolostorának refektóriumában. De nem engedtek be, mert két héttel előtte be kellett volna jelentkezni. Nem sikerült. Most sem, mert a csoportos utazásnál is percre ki van számolva az idő, s nem szeretik, ha az utas elkószál. Annyit azonban jólesően fedeztünk fel, hogy a Dóm homlokzata most nem volt befedve restaurálás címén.
     Hosszú lenne felsorolni, mit nem láttunk Milánóban. Inkább arra koncentrálok, volt az, amiért érdemes volt elszánni magunka e röpke látogatásra. Először is sütött a nap, nem sűrű esőben róttuk az utcákat. Másodszor, most láttuk a Sforza-kastélyt (Castello sforzesco). A kastélyt azonban csak a 20. század elejétől hívják így. Valójában II. Galeazzo Visconti kezdte el építését 1368-ban. Egy köztársasági intermezzo során 1447-ben lerombolták. Majd Francesco Sforza építtette újjá, aki elvette Filippo Visconti lányát, majd megkaparintotta Milánót, s felvette a hercegi címet.
     Később Lodovico Sforza, az „il Moro” magához ragadta a hatalmat Francesco unokájától. A Mór idejében a castello a reneszánszkor legpompásabb, legfényűzőbb hercegi székhelyei közé tartozott. A Mór bőkezűen pártolta a művészeteket (Leonardo). Ugyanakkor ő hívta be 1499-ben a franciákat, akik ellene fordultak, s a Mór nyomorultan halt meg Loches várbörtönében. A castello ma sokféle múzeumnak ad otthont.

 

     Innen a Via Dantén a Dóm tér felé (Piazza del Duomo) vettük az irányt. Közben megcsodáltuk a Galleria Vittorio Emanuele passzázst. Milánó „szalonja” kereszt alakú. A hosszabbik ága 195 m, a rövidebb 105. a központi kupola magassága 50 m. 1865 és 1877 között épült Giuseppe Mengoni tervei szerint neoreneszánsz stílusban. Tulajdonképpen ez a passzázs köti össze a Dóm teret és a Scala teret (Piazza della Scala)

 

    
     Amikor először láttam az operaházat, odamentem a kapujához megnézni, mi van kiírva. Tényleg ez lenne a Scala? Az volt. Annak idején Stendhal a következőképpen jellemezte - összehasonlítva a nápolyi színházzal - az 1778-ban Mária Terézia rendeletére megnyílt új operaházat: „Homlokzata ugyan sokkal nyomottabb, mint a San Carlóé, folyosói szűkek és levegőtlenek, a földszint túlságosan vízszintes, de ettől eltekintve ez a világ első színháza!” (Azóta persze sokszor átalakították.) Nem szabad elfelejteni, hogy a klasszicizmus stílusjegyeit viseli magán, s azért vált „templommá”, mert Rossini, Mozart, Donizetti, Bellini, Verdi, Puccini, Toscanini neve szentelte meg. A szemközti parkban áll Leonardo szobra.

                                                         A Dóm

     A milánói Dóm alapkövét 1386-ban Gian Galeazzo Visconti (a várépítő fia) rakta le. Építése 600 évig tartott, akárcsak a kölni dómé, mely több mint száz évvel idősebb testvére a milánóiak. Nagyobbra is nőtt: tornya 157 m magas. Persze a milánói Dóm elrendezése más. Ugyan ez is latin kereszt alaprajzú, a nyolcszögű torony a hajók kereszteződésénél emelkedik a magasba. A csúcsán nagy, aranyozott Madonna-szobor áll.
     A Dóm gótikus stílusúnak mondható, noha éppen mert olyan sokáig készült, a részletekben felfedezhetjük a századok lenyomatát: a reneszánsz, manierista, barokk és az eklektikus stílusjegyeket is. Olasz, német, francia építészek, szobrászok, festők dolgoztak itt. 2000 szobor fogad bennünket, 98 kisebb torony díszíti a támpilléreket. A homlokzat befejezését Napóleon sürgette: a Királyi Palotával szemben nem állhat egy félkész épület. (A nagy emberek megengedhetik maguknak, hogy eltérjenek a kor általános vélekedésétől, lásd Stendhal!)
     Goethét is valaki vagy valami nagyon feldühíthette Milánóban, mert itáliai útjának végén összefoglalja véleményét a gótikus építőművészetről, majd a Dómról: „Fájdalom, az északi templomdíszítők mind a kicsiség halmozásával akartak nagyot alkotni. Csak kevesen értették módját, hogy e kisszerű alakzatokat egymás között arányosan osszák el. Ezért keletkezhettek oly monstrumok, amilyen a milánói dóm, ahol költséget nem kímélve heggyé halmozták, s a legnyomorúságosabb formákba kényszerítették a márványt, mi több, máig sem szűntek meg gyötörni a követ, hogy folytassák és befejezzék, ami befejezhetetlen; mert az a képzeletszegény téboly, mely ezt kiagyalta, egyszersmind elég hatalmas ahhoz, hogy a tervrajzot szinte végtelenné formálja.” (Goethe: Irodalmi és művészeti írások, 1985, 294. o.)

     Végezetül érdemes elolvasni Fajth Tibor Itália-könyvének megfelelő helyét: „A templom előtt vitázhatunk. A templomba lépve, minden vitának el kell némulnia: magasba szárnyaló terek fogadnak, melybe a hatalmas ablakok üvegfestményein át sejtelmesen, ezer színben vibrálva szűrődik a fény. Ötvenkét tagozott pillér – mindegyiknek a kerülete 12 m. Mintha ősfenyvesben járnánk. Az összbenyomás lenyűgözően nagyarányú, a hívőben áhítatot gerjeszt, bennünk csodálatot az emberi munka nagyszerű alkotása iránt.” (Itália, 4. kiad. 1969)

     Még a Dómot is újra megnézném, hát még amit nem láttam – Milánóban!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.