Pécs, 2016

     1.  nap

     Hosszú idő után újra vonattal utaztunk Pécsre. Az IC-vel nincs három óra. E. meséli, hogy amikor főiskolásként (1968) először érkezett „hazánk déli városába”, hat óra volt az út, s a gőzös fekete füsttel borította be a tájat.
     Gyönyörű idő fogadott. A város lakói és a turisták birtokba vették a szépen kikövezett köztereket, sétálóutcákat. Most a Néprajzi Múzeumba vezetett az utunk, melynek homlokzata jelzi az idő múlását: többet érdemel ez a hely, mely egyedül őrzi azt a paraszti világot, ami nem is olyan régen élő, eleven volt.

     Este a Kodály-központban. Otthonosabb, mint a Müpa. A Pannon Filharmonikusok Puccini-műveket játszottak. Sőt meghallgathattuk a Tosca keresztmetszetét. A zene természetesen másként hangzott, mint a Szigeten tavaly nyáron.

     (Haza indulva odajött egy fiatalember: „Nagyon csinosan van felöltözve, uram! A zeneiskolában volt? A segítségét kérem…”)

      2. nap

     Éjszaka nagy vihar csapott le Pécsre. Mégis elindultunk a Zsolnay-negyed felé, miközben a szél az arcunkba csapta az esőt és a homokot. Majd elrepültünk, mint Mary Poppins! Viszont kínlódásunk jutalmául – a harmadik nekifutásra – megtekinthettük a Gyugyi-gyűjteményt, lenyűgöztek a színpompás vázák, tálak..

     Meglepetés volt a pécsi születésű Keserű Ilona kiállítása. Néhány képét már láttam, de igazán így hatnak: egybegyűjtve, a sugárzó életörömet megsokszorozva.

     A Mauzóleumba is el kellett menni újra. A szép, harmonikus formát még kiegészíti két dolog. Az első: a belső falra egy csempét fordítva raktak fel, jelezve, hogy semmi sem tökéletes, egyedül Isten. A második: ha december 21-én (napforduló) jössz el ide, és a kis ablakon besüt a fény, akkor épp az eozin Krisztusra esik, mely, egyedül neked, felragyog.

     Este Amadeus a Pécsi Nemzeti Színházban. Igényes előadás volt. A Pécsi Szimfonikusok szólaltatták meg a háttérben Mozart zenéjét. Salieri, a nagy ellenlábas, udvaronc volt. Senki sem sejtette, mi rejlik kimért magatartása mögött. Olyannyira, hogy az egész csak Peter Shaffer víziója. Ámde mégis jól mondatja Salierivel: „Mától kezdve, midőn az emberek majd szeretettel azt mondják: Mozart, megvetéssel teszik hozzá, hogy: Salieri! Ahogy az ő neve nő majd a világban, úgy nő az enyém is, ha hírben nem is, legalább hírhedtségben. Végül mégiscsak halhatatlan leszek!”

     3. nap

     Még tart a rossz idő. Minden zárva. Elhatározzuk, hogy csöndesen itt hagyjuk a várost.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.