Házmán Ferenc

                                          Elfut a perc, az örök Idő várja
                                            (Tíz éve halt meg Házmán Ferenc)

     Pontosan emlékszem az első találkozásra, amikor először pillantottam meg Ferit az iskola folyosóján. Bölcs öregnek tűnt. Azóta rájöttem, majdnem egyidősek vagyunk.
     Keveset beszélt, talán nem bízott a szóban. Szkeptikusan látta a világot. Beszédes volt visszahúzódása. Nem fölösleges szavakkal, de mégis nagyon jól érzékelhetően, intenzíven jelen volt. Talán mindent, amit mondani akart, a vászonra bízta.
     Vagy talán, mint a nagy színészek a közönségnek, ő a rá bízott gyerekeknek mondta el titkait? A tanári előtt némán üldögélt, pipafüstjének illata áthatotta az egész folyosót. Bent, a kollégák között, a szokásos zajban önmagába mélyedve, szigetként ült. A csevegés hulláma nem érintette, nem kezdte ki. Néha mosolygott, mint Juhász Gyula versében a „furcsa bálvány”:

                             „…szent fából faragva,
                             Mosolya sír, és bánata mosoly.”

     Tanítványai nagyon szerették. Úgy voltak vele, mint József Attila Thomas Mann-nal:

                        "Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
                         És el is jutott a nyugalmas ágyig,
                         Még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” –
                         (így nem szökik rá hirtelen az éj)
                         s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
                         tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
                         a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…”

     Talán a gyerekek sem értették mindannyian, de legtöbben elbűvölten hallgatták, élvezték jelenlétét. Igényes volt, de megértette a „körülmények hatalmát”. Ismerte a családok mindennapi küszködését, azt is, milyen horizont nyílik a mai fiatal előtt. Ha tehette, segítette a rászoruló gyereket.
     Utolsó osztályom még elsőben úgy tudta –speciális osztály lévén-, hogy nem lesz rajzórájuk, a Tanár úr nem fogja őket tanítani. Ettől szinte lelki betegek lettek. Nagyon vágytak arra, hogy megismerjék azt az ember, akit csak hallomásból, látásból ismertek. Később mégis megadatott nekik ez a lehetőség.
     Megrendültek, amikor egy hónappal az érettségi előtt jött a hír: Házmán tanár úr nincs többé, nem ő fog ott ülni a vizsgabizottságban. A temetésen az osztályból mindenki ott volt, (még a leghírhedtebb lógósok is). Koszorút vettek. Meglegyintett bennünket az elmúlás szele, mely az ég felé fújta a pipafüstöt.
      Sokszor eljött velünk Bécsbe, mert szerette azt a várost, melynek „utcái kultúrával vannak kikövezve.” Természetesen elsősorban az új, modern múzeumokat látogatta (Leopold, Ludwig). Egyik alkalommal, amint leszállt a buszról, bevette magát a Kunsthistorischesbe, és csak hazautazáskor vált meg a képektől. Máskor a Havelkában sörözött. Élvezte az európai viselkedést, légkört. Ez vitte Angliába is. Egy-egy ilyen útja után mintha újjászületett volna.
     Most olyan tartományba utazott, ahonnan „nem tér meg utazó”. Mi pedig időnként beburkolózunk a mikszáthi pipafüstbe, és „szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.”
                                                        2005

Részlet

Részlet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.