Aeneis (1.)

     Nem először olvasom Vergilius Aeneisét. Lakatos István fordításán kívül forgattam még Kartal Zsuzsáét.      "Arma virumque cano…" Lakatosnál: „Harcokat éneklek s egy hőst…” Kartalnál: „Fegyvert s férfit énekelek…” A legjobb azonban Zrínyi: „Fegyvert s vitézt éneklek…”
     Most is meglepő számomra, hogy Vergilius mennyire követi Homéroszt. Az első hat énekben Odüsszeusz bolyongását „utánozza”, a második hat énekben pedig az Iliász harcait idézi emlékezetünkbe. Arra törekszik, hogy minél több részleten is emlékeztessen nagy elődjére.
     Homéroszt most nem idézem, hisz minden középiskolás megtanulja kívülről a múzsához fohászkodást, s az eposz tárgyát megjelölő sorokat. Persze van, amiben Vergilius más. Jó felfedezni Vergiliusban Homéroszt, de még izgalmasabb kideríteni, miben tér el. Odüsszeusz hazáját szeretné visszakapni, Aeneas pedig új hazát szeretne alapítani az elveszett helyett.
      Az istenek ugyanúgy tudják a jövőt, ugyanúgy beleavatkoznak a főhős sorsába, felbukkannak ugyanazok a motívumok, pl.: tengeri vihar, hajótörés, Aelous, Scylla, cyclops. Aeneas ugyanolyan óvatosan közelíti meg az ismeretlen föld népét, mint Odüsszeusz. Didó éppolyan szerelmes lesz, mint Nauszikaá.
     Amikor a Karthágó városába érkeznek a Trójából menekültek, a falfestményeket szemlélve Aeneas ugyanúgy átéli, hogy ő már legendává vált, mint Odüsszeusz. A képek ugyanis a trójai harcokat ábrázolják:

„Akkor tört fel csak keserű zokogás kebeléből,
hogy hadizsákmányát, kocsiját s meglátta barátja
holt testét s Priamust, aki puszta kezével esengett.”

     A művészi alkotás megörökíti, túléli a pillanatot. (Lásd: Shelley: Óda egy görög vázához) Sőt együtt érez az esendő emberrel. („mert van a tárgyaknak könnyük: szánják a halandót.” I. ének, 462. sor) Valójában Aeneas zokog, a tárgy csupán felidézi a tragikus eseményeket.
     Babits ugyanezeket a vergiliusi szavakat adta egyik verse címének: Sunt lacrimae rerum (van a tárgyaknak könnyük), maguk a dolgok is érző lények, szenvednek a magánytól:

„Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyatkor
bús lelküket kitárják meztelen.”

Babits Mihály          users.atw.hu

Babits Mihály users.atw.hu

                                                                                           2012. február

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.