Aeneis (9.)

       

Vergilius, tudasbazis.sulinet.hu

Vergilius, tudasbazis.sulinet.hu

     A 9. ének azzal kezdődik, hogy Júnó, aki a latinokat pártolja, leküldi a földre követét, Iriszt (szivárvány), hogy rábírja a nem létező babérjain pihenő Turnust: most már készüljön a harcra, Aeneas nincs az övéivel, most kell a Trójából érkezőkön rajta ütni. S úgy fejeződik be, hogy a hosszú küzdelem után Turnus egyedül marad a bástyán. S hiába hősies harca, a teucrok (trójaiak) körbe veszik, s majdnem véget vetnek az életének (s az eposznak), Irisz újra leröppen „felhői lakából” az üzenettel: „már sáturnusi Júnó sem meri védeni többé.” Ekkor Turnus teljes fegyverzetben fejest ugrik a Tiberis vizébe, mely ”lemosva / róla a vért, és társainál, örömére, kitette.”
      Kudarcot vallott tehát a mindent eldöntőnek hitt ostrom. A csataleírások egyhangúságát enyhíti az eposzi „kellékek” jelenléte, a stílus szépsége, a mitológia mindent átható varázsa, ahogy pl. a tűzzel fenyegetett hajók átváltoznak „tengeri tündékké.”
     S az is örömet okoz, hogy a mű hatását felfedezhetjük más, számunkra fontos alkotásokban. Turnus minden ádáz mesterkedését megbocsájtjuk, amikor így szólítja meg Iriszt:

           Honnan a felhőkből, Írisz, menny éke te, jöttél,
            földre követségül? mi e hirtelen égi verőfény?
            Hogy közepén a magasságot megnyílni előttem
            s szállni a csillagokat látom? Jeledet, ki javallod
            kezdeni küzdelmem, követem, légy bárki.”….
                                    
(Lakatos István fordítása)

     S itt - nem kis meglepetésünkre - Arany János egyik sorára ismerünk:

           "...Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
            Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
            Lehelleted' arcom még érzeni tompa:
            Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba';
                                    (Buda halála, 11. ének)

      Amikor kiderül, hogy a fenyegetett várból két, egymást rajongásig szerető jóbarát, Nísus és Euryalus ki akar törni, a Zrínyiász megfelelő helye jut eszünkbe. Mindketten, bár az utóbbi fiatalabb és tapasztalatlanabb, derekasan irtják az esti pihenőben lerészegedett ellenséget:

           „Mint teli ólra ha tör valamely vérszomjas oroszlán –
            mert vad éh hajtja – s hurcolja, harapja a gyenge,
            holtra ijedt birkát, véres fogait vicsorítva.”

      Ám végzetük Nísust és Euryalust arra jelölte ki, hogy  Volcens épp akkor érkezzen meg háromszáz lovasával, akik észreveszik az útról letérő fiút, „Euryalust, az ovatlant is, kit felfed a félvak / éjben a hold, melynek sugarát a sisak veri vissza.”
      Nísus megmenekülhetne, de visszatér menteni barátját, és így mind a ketten elesnek a harcban.
     A Zrínyiászban Radivoj és Juranics a két vitéz, akiket ugyanúgy búcsúztatnak, ugyanúgy küldenek a halálba. Zrínyi művében Juranics esik csapdába. Háromezres tatár őrségbe botlanak:

           „Radivoj visszanéz, s nem látja az társát;
            Gondold meg az ő rettenetes bánatját.
           'Juranics, Juranics!' sűrű erdőn kiált,
            De nem más csak echo néki bus választ ád.

            …..

            (Radivoj:)
          „Engem, engem, vitézek! messzirül kiált,
            Engem öljetek meg, nem az én társomat!

           Én voltam az oka azok halálának;
           Én nagyobb feje ennek a próbának.

     Legyen ez a végszó:

           "O, áldott, o, boldog, o, erős vitézek!
           Ha mit az én magyar verseim tehetnek,
           Soha ti dicséretre méltó hiretek
           Meg nem hal, mig folynak alá sebes vizek.

           Mig az nap meg nem áll, mig az magyar nemzet
           Karddal oltalmazza az keresztény hitet,
           Élni fog nevetek; ti penig az Istent
           Örök boldogságban mostan dicséritek."
                                 
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, 9. ének (!)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.