Aeneis (6)

         Az eddigi legbonyolultabb ének. Mintája szintén Homérosz.

Sibylla barlangjának bejárata

Sibylla barlangjának bejárata

     Amikor Aeneás hajóival Cumaenél Itália partját elérte, első dolga volt, hogy felkeresse Sibylla barlangját. A római mitológia szerint az Avernusi-tónál van az Alvilág bejárata. Sibylla Apolló (Phoebus) jósnője volt, s Aeneás újra és újra bizonyságot akar szerezni küldetésének helyességéről, valamint könyörögni Apollóhóz, hogy Latiumban otthonra találjanak. Bármennyire félelmetes jelenség a jósnő, végül is megnyugtatja Aeneást, de mindennek nagy ára van:

     … el fogsz jutni Lavínium országába, ne aggódj.
     Mégis sírtok: bár sose jöttünk volna! Csatákat,
     szörnyű csatákat látok, vértengerben a Thybriszt.
                       (Lavinium= Aeneas által alapított város Latiumban. Thybris= a mai Tiberis)

     A vértenger Petőfit juttatja eszünkbe: Az ítélet c. prófétáló versében megjósolja, hogy a jó és a rossz küzdelme vérbe borítja a világot:

                                                          Nincs pihenése
     A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
     Vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója.

     Aeneás elfogadja a sorsot, de mindenekelőtt elhunyt apját szeretné látni, azaz leszállni az Alvilágba. Ez nem könnyű feladat. Először is aranyágat kell vinnie Proserpinának, az Alvilág királynőjének, ajándékba. Majd el kell temetnie társát, a kürtös Miséniust, akit a féltékeny Triton lökött a vízbe. A szertartás után indul alvilági útjára Sibylla vezetésével. Az emberi életet fenyegető rémségek várják Aeneást a bejáratnál: a Gyanú, a Kétség, a Járványok, az Öregkor, a Halál, a gyilkos Harc s a Viszály viperája. Azonkívül természetesen Charon fogadja a holtakat, de csak az eltemetetteket:

     … Mivel meg kelletik adni a földnek
     csontjaikat, hogy a gyors ár elvigye lelkük e révből.

     Hasonlóképpen ír Arany János is:

     A tölgyek alatt
     Vágynám lenyugodni,
     Ha csontjaimat
     Meg kelletik adni.
                  
    (A tölgyek alatt)

     Cerberust, a háromfejű kutyaszörnyet is megtévesztve, élve jut Aeneás az Alvilágba, s először tanúja lesz a bűnösök mérhetetlen szenvedésének:

     Mínos ítél itt és urnát rázva behívja
     halk seregét: s ki hogy élt, ki miben bűnös? kideríti.

     Vergilius képzelete olyan megrendítően mutatja be a szenvedést, s oly sok valóságos vagy mítoszi alakot idéz meg, hogy Dante az Isteni színjátékban méltán választotta vezetőjének Vergiliust. A legtragikusabb (mert személyes) jelenet Aeneás és Didó találkozása:

     „Állj meg, ne akarj elbújni, ha nézlek. Előlem,
      tőlem futsz? Hisz a sors szólnunk most enged utolszor!”
     Így szelidítgeti Aeneas a szavára felizzó,
     villámló szemű árnyékot, míg könnye kibuggyan.
     Ám elfordul az árny s a szemét lesüti, s merev arca
     éppúgy nem rezdül meg semmi beszédre ezentúl,
     mint nem mozdul a kő s a kemény marpessusi márvány.

     Aeneás eljut oda is, ahol a boldogok élnek. Látja, mint játszanak, versenyeznek, énekelnek, lakomáznak. Itt élnek az ősök, a költők, felfedezők, művészek. Azok, akik alkotásaikkal gazdagították az emberi életet. Megható a találkozás az apjával, Anchisésszel:

     Itt vagy hát? győzött a veszélyes uton, melyet elvárt
     tőled apád: kegyes áhitatod? s én láthatom arcod?

A fiú:

     Háromszor próbálta nyakát átfonni, hiába,
     háromszor surrant ki a testtelen árny, eloszolván,
     mint lehelet-lágy szél, mint felszakadó rövid álom.    

      De valahogy nem múlik el örökre a lélek és a test. Ha megtisztulnak, az Elysiumba jutnak:

      Ám ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,
     mind, seregestül a Léthéhez szólítja az isten,
     hogy feledést szíván folyamából, újra a napfényt
     szemre vehessék, és fel akarják ölteni testük.

     Anchisés a jövőt is látja. Itt vannak már, csak még nem jutottak fel a fényre, a római történelem nagyjai. S Anchisés oly bölcs, hogy elmondja, mi Rómának a hivatása:

     Más faj – elismerem – élethűbb ércszobrokat alkot,
     s arcot olyant farag, úgy , hogy szinte beszél az a márvány,
     jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
     mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:
     ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
     el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
    és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad.

Vergilius

Vergilius

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.