Aeneis (10)

G.Gimignani: Vénusz és  Aeneas, commons.wikipedia.org

G. Gimignani: Vénusz és Aeneas, commons.wikipedia.org

     Hogyan lehet változatossá, érdekfeszítővé tenni a végeláthatatlan csatározást? Szükségszerű, hogy a küzdelem hosszúra nyúljon, mert így válhat a mű szimmetrikussá, s így érzékelhetjük az Itáliáért, a majdani Rómáért folytatott harc jelentőségét. A 12 énekből álló eposz első fele a bolyongás leírása, a második pedig az új haza fegyverrel való megszerzése.
      A 10. ének azért különleges, mert nemcsak az emberek viaskodását látjuk, hanem a magasabb, égi szféra is bekapcsolódik. A helyszín az Olympos. Itt vitáznak az égilakók arról, hogyan alakuljon a harc, melyik halhatatlan miképpen segítse a halandókat, bár Vergilius művében már nincs olyan sok isteni szereplő, mint Homérosznál. Jupiter elégeli meg a vérontást, Junó és Vénusz viszont szinte együtt lélegeznek földi hőseikkel, együtt küzdenek velük. Jupiter így fakad ki:

          „Nagynevü mennybeliek, mért fordul tervetek ismét
           Másfele, és haragos szívvel mi okon civakodtok?
           Ítaliát meg a teucrokat én tiltottam a harctól.
           Mért ez a lázadozás szavam ellen hát?...”

      Válaszul Vénusz hosszan panaszkodik, hogyan törnek előre a rutulok, míg Aeneas távol van. Keserűen vádol mindenkit, a szelek fejedelmét Aeoliából, Íriszt, Allectót:

                          „Nem a hon holt hamván lenne-e lakni,
           Trója vidékén jobb?”

     (Megtetszett ez az alliteráció, föllapoztam az eredetit, Vergilius itt egyáltalán nem él alliterációval. Ezt nem szemrehányásként említem, hisz minden fordítás csak ködbe vesző hasonmása az eredetinek.)

     Junó ezzel szemben Turnust védi:

          „Hát sarkára ne álljon tán Turnus hona földjén,
           Ő, kinek anyja Venília és Pílumnus az őse?
           Bezzeg a trójai vetheti zord lángját a latinra
           S fosztva a más mezeit rakhat rabigát a nyakukba?
           És választhat apóst, az arát elorozni az ölből
           S fegyvert fogni hajón, míg békét esd, neki nem bűn?”

     Röpködnek a kölcsönös vádak. Ókortudós legyen a talpán, aki érti az utalásokat. Szerintem még Jupiter maga se tudja, hogy kinek van igaza:

          „Trósz-e avagy rutulus, mindegy lesz előttem ezentúl,
           Vívja a várat akár jó csillag alatt az itálok
           Népe, akár mert Trója hibás és hisz hiu jós-szót.
           Ám a rutul fele sem hajlok: ki amint vet, arasson
           Jót-rosszat. Jupiter minden népnek fejedelme.
           Majd lel a sors kiutat!”

     Ezután nem marad más hátra, hogy kövessük a harcot: mit hoz a sors. Úgy tűnik most a rutul erősebb, de Aeneas Euandrustól az etruszkok urához ment, hogy onnan is hozzon sereget, s indul a táborhelye felé. Egy kis seregszemle is érzékelteti erejét, s az éjszakai hajózásnak is megvan a hangulata:

          „Itt ül a nagyszivü Aeneás, töprengve tusájuk
           Száz lehetőségén, s Pallás, baljára simulva,
           Úgy faggatja a csillagfény, a vak éj kalaúza
           Titka felől, valamint mit tűrt földön-vizen egykor.

     Pallasnak, Euander fiának nagy szerepe lesz a harcokban. De most még csak annyit árulunk el, hogy Aeneas és Pallas szembe találják magukat a tengeri „tündékkel”, a nimfává változtatott hajókkal, akik beszámolnak sorsukról, s figyelmeztetik Aeneast, igyekezzen vissza bajba jutott övéihez. Harminc bárkán érkezik a harctérre, ahol a rutulok és Turnus újra erőre kaptak. Turnus meg akarja akadályozni, hogy Aeneasék partot érjenek. Vergilius aprólékos leírással mutatja be a történtekről: miként kezd Aeneas nagy vérengzésbe, egy testvérpárt is megölve (Maeont és Alcánort). A harc egyelőre döntetlenre áll:

                                           „Hol egyik, hol a másik
           Nép tör elűzni a szembe-csapót; a had Ausoniának
           Itt kapujáért dúl. Valamint erejükre egyenlő
           Szélviharok marják egymást az egek magasában
           S ők se lohadnak, a felhők sem, sem a tengerek árja,
           Úgyhogy a harc hosszan kétes, mivel állja egyenlőn
           Mind: a latin had is így birkózik a trójai haddal,
            Lábbal a láb szorul össze, lecsap bajnokra a bajnok.”

     Ám – meglepő módon – Euander csapata menekül. Pallás megpróbál a lelkükre hatni, hogy ne fussanak el. Majd példát mutatva küzd, s egyre több párbajban győz. De szükségeltetik olykor – a megfelelő helyen és időben – egy drámai fordulat: Turnus lép föl Pallás ellen. Mindenki megremeg. Pallás nem véletlenül könyörög Hercules segítségéért… Pallás sorsát azonban Jupiter intézi – a következőképpen:

          "Véges az élet-idő, rövid, és soha senki se tudja
           Visszaidézni: de tettekkel gyarapítani hírét,
           Erre törekszik a hős. Hány égilakó fia meghalt
           Trója magas bástyái tövén! ott hullt az enyém is,
           Sarpédón. Turnust is majd szólítja a végzet,
           Arra felé tart már, kiszabott pályája határán."

     Turnus a végzés szerint megöli Pallást, s nemcsak egy fiatal, Aeneashoz közel álló, reményteljes élet elvesztéséről van szó, hanem arról is, hogy Aeneas elkötelezettje Euandernek, s fiának, Pallásnak eleste számára kétszeresen is gyötrelmes. Aeneas kegyetlenné válik: Magus hiába könyörög térdét átfogva életéért, Tarquitust már könyörögni se hagyja. Liger is hiába jajong életéért, Aeneas szinte mitikus szörnnyé, gyilkoló géppé válik:

          „Mint ahogy Aegaeón, akiről mondják, keze száz volt,
           Karja ugyancsak száz, és ötven torka lehelte
           Melleiből a tüzet Jupiter villámai ellen,
           S pajzsot is annyit rázott és szablyát ugyanannyit:
           Aeneás is ekép tombolt a mezőn diadallal
           S dúlt, miután érezte, a vas hevül át.”

     Ekkor kis szünet állt be a harcban: Jupiter és Junó vitatja meg az eseményeket. S mivel úgy tűnik Aeneas megállíthatatlan, Junó legalább Turnus életét akarja megmenteni. Készít egy Aeneas-hasonmást, s ezzel a ködképpel csalogatja Turnust messze a véres ütközettől. Miután kiderül a csel, Turnus szégyelli „tévedését”, zokog fájdalmában, vissza akar menni a harcba, de Junó lefogja…
      Közben Turnus helyett Mézentius veti bele magát a vérontásba. Tekintélyes eposzi hasonlat a jutalma:

          "Mint amidőn a magas hegyről harapós kutya-falka
           Vadkant ver le, melyet Vesulus fenyves sürüjével
           Évekig óvott és hizlalt nád-rengetegében
           Laurentum mocsara, s most áll, hálóba kerülvén,
           S rettenetes röfögés közepett borzolja gerincét,
           Hogy közeledni felé, vak dühhel, senki se bátor,
           Csak gerelyükkel a távolból és hanggal ijesztik,
           Az pedig el nem rettenvén ott vár a tömegben,
           S csattogtatva fogát, hátából rázza dzsidáik:
           Így, kikben jogosan forr düh Mézentius ellen,
           Ők se merészelnek kihuzott karddal nekimenni,
           Csak kelevézzel, a távolból rivalogva boszantják."

     Szegény Acront is elküldi a másvilágra, de a haldoklónak van egy vigasza:

                                            "Ne örülj, légy bárki, a bosszú
            Nem fog várni soká; győztél, de a végzet a végén
            Téged is elragad, és ugyanitt, e fövény fedi tested."

     Mávors (Mars) osztogatja a halált, Tisiphoné fúria is ott tombol, olyannyira, hogy a szenvedés már az isteneknek is sok: jobbról Vénus, balról Junó figyeli a csatát.
      Mézentiusszal Aeneas száll szembe. Egyedül ő képes megsebesítenie. Fiát, Lausust, aki fedezi apját menekülése közben, így szólítja meg:

          "Szánandó gyermek, kegyes Aeneás e kiváló
            Érdemedért, méltót nagy lelkedhez, mit is adhat?
           Tartsd meg kedvelt fegyvereid s az apák pora mellé,
           Árnyaihoz, ha ugyan mar még ily gond, hazaküldlek.
           Vedd mégis, te szegény, szomorú hulltod vigaszául:
           Aeneás győzött le, a nagy." Szólt szidva egyúttal
           Késlekedő hiveit, s akinek vér fedte el illőn-
           Göndöritett fürtjét, a fiút felemelte a földről.

     Úgy tűnik Aeneas ismét a helyzet magaslatán van, már tud nagylelkű lenni. Ezek után Mézentius minden erejét összeszedve Aeneasra tör – hiába. Tudván bűneit, hal meg az etruszkok fejedelme, kit kegyetlensége miatt a népe elűzött:

           "Egy csak, amit kérek, ha kegyért a levert könyöröghet:
            Hagyd, hogy földbe tegyék tetemem. Mi dühös gyülölettel
           Környez a nép, tudom én: ments meg, kérlek, bosszujuktól,
           S tedd, hogy társa lehessen e test fiaménak a sírban."
                                                     (Fordította: Lakatos István)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.