Aeneis (8)

     

Boucher: Vulcanus átadja Venusnak Aeneas fegyvereit, www.handgemalt24.de

Boucher: Vulcanus átadja Venusnak Aeneas fegyvereit, www.handgemalt24.de

     Lassan következik el Aeneas „honfoglalása”. Először, mint a 7. énekben olvastuk, Turnus gyűjti hadát, Latium forrong. Aeneas aggódik, éjszaka sem tud megnyugodni. ekkor váratlanul megjelenik Tiberius, a folyó vén istene, s vigasztalja a hőst. Jósol és jó tanácsot ad: Aenasnak szövetségeseket kell keresnie, pl. Éuandrost, aki még a trójai háború előtt Itáliába vándorolt. Aenas látogatása jó alkalom arra, hogy előszámlálják a közös ősöket, s elregéljenek százféle történetet. A kellő tiszteletet megadva, Aeneas így vezeti be óhaját:

       „……………………… a menny szent jóslata folytán
       és ükeink révén rokonod vagyok én is: a híred
       messze közismert, hát engedtem a Sorsnak örömmel.
       ….
       Így eredünk azonos vérből szétválva, mi ketten,
       ebben bízva követséget sem küldtem előre,
       terveidet tudakolni ravasz csellel: én magam állok,
       s nem féltem fejem, én magam itt, hogy esengjek e lépcsőn.”
                                                                        (281. o.)

      Éuandrosnak épp most kerekedik kedve Cácusról, e fél-ember szörnyről mesélni, akinek az apja Vulcanus (a görögöknél Héphaisztosz) volt. Hercules (Héraklesz), akit Vergilius többféle néven említ, pusztítja el a szörnyeteget. Feltépi félelmetes odúját, visszaszerzi a rablott jószágokat. Herkules nagyon sokat tett azért, hogy az emberi világ ezen a tájon is civilizáltabb legyen. Éuandros így dicséri a rendteremtő, olimposzi istent, Saturnust, aki Juppiter apja volt:

       „….. helyi faunusok és nimfák, meg a tölgyek
       durva tövén nőtt lények laktak e sűrüben egykor,
       kiknél rend és műveltség sose volt, a barommal
       bánni, begyűjteni termést nem tudtak, se kimélni
       készletük – éltek a szűkös vad-húson, fa gyümölcsén.
       Míg Olympos egéből el nem jött, Jupiternek
       fegyvereit futván Sáturnus, a trónja veszített.
       Ő e tudatlan, a szirtfokokon szétszórt hegy népet
       egybeterelte, s törvényt adva, nevét a vidéknek,
       minthogy ölében lappangott, Latiumra cserélte.
       Ennek uralma alatt ragyogott, mondják, az aranykor,
       oly békés boldogsággal béklyózta a népet,
       míglen e színtelen és korcsabb kor kezdte követni
       s véle a vad harc-vágy, valamint éhsége a kincsnek.”
                                                                    (286 o.)

     Éuandros egyébként szerénységre tanítja Aeneást:

       „Merd, vendégem, a fényt megvetni tehát, hogy az istent
        méltóan szolgáld: a szegénységet sose szégyelld.
        Mondta s a termetes Aeneást bevezette a szűkös
        hajlék boltja alá s ültette az ágyra, amelynek
       medve subája, a líbyai, s lomb volt lepedője.”
                                                                     (288. o.)

      Izgalmas, ahogy Venus ráveszi férjét, Vulcanust, hogy fegyvereket készítsen fiának, Aeneasnak. (Könnyű dolga volt!) Ebben is az Iliászt követi költőnk. (XVIII. ének). Homérosz jelenetezése azonban monumentálisabb, bár Vergilius is élvezetesen írja le, hogyan dolgozik Vulcanus műhelyében a segédeivel, Brontesszel, Steropésszel és a „mezítlen testü Piracmonnal”. A természet maga is „dolgozik”. Vergilius Lipara szigetéről ír, mely ma Lipari, a Lipari-szigetek közül a legnagyobb. Szicíliától északra vannak elszórva a tengerben ezek az olykor még ma is működő vulkáni szigetek, pl. Vulcano vagy Stromboli, nem is beszélve az Etnáról. (Személyes: jó volt erre hajózni, s arra gondolni - tisztes távolból - hogy talán éppen most fog a felszínre törni a gigászok tüze.)

      Vergilius így mutatja be a folyamatot:

       „Egy sziget áll szemben a siculus parttal, Liparának
        aeoli részénél, kimagasló szirtfoka füstöl,
        míg alul odvas, cyclópsok-kürtői-kirágta
        aetnai barlangok bömbölnek benne, s az üllők
        visszanyögik vad ütésük, ahogy vermén a chalybsok
        vaskeveréke sziszeg, s a kohók lihegő tüze lobban:
        Vulcánus lakik itt, s ez a föld Vulcánia, mondják.
        Hát ide szállt le a Tűz Ura most az egek magasából.
       S ím tág vermükben mind vas-gyurmát ver a cyclóps:
       Brontes meg Steropés s a mezítlen testü Pyracmon.”
                                       (289. o. Lakatos István fordításai, 1984)
                                                                (chalybs: vasmíves nép a Fekete-tenger partján)

Jan de Bray: Venus és Ámor Vulcanus műhelyében, commons.wikipedia.org

Jan de Bray: Venus és Ámor Vulcanus műhelyében, commons.wikipedia.org

                             

                                                                         „… s forgatják felváltva fogókkal a fémet ütemre.”

      Vulcanus és a küklopszok tehát szorgalmasan készítik Aeneas fegyvereit. Majd megzörren az égbolt, s hősünk tudja (egyedül ő), hogy anyja, Venus neki üzen:

      „Dördül az ég ugyanis, remegő tüze hirtelen áttör,
       mintha a mindenség roskadna romokba, s a légen
       tyrrheni kürt riadó rivalása recsegne keresztül.
       Néznek föl, roppant ropogás rian újra meg újra;
       s ködbe takartan, ahol tisztán tündöklik a mennybolt,
       fényes fegyvereket látnak megütődve zörögni.”

Batoni: Venus átadja a pajzsot,  www.wga

 

      Persze Aeneas is elámul, amikor rápillant a pajzs „nincsen-rá-szó-szövevényeire”, ugyanis a még nem is létező Róma küzdelmeit és dicsőségét véste rá a pajzsra Vulcanus. Igaz, mondhatjuk, hogy Vergilius könnyű helyzetben van. Ő már a jövőből tekint vissza Róma történetére, s így a jelent beteljesülésként értékeli.
      Megjegyzendő, hogy Vergilius itt is homéroszi mintát követett, Akhilleusz pajzsának leírása ihlette (Iliász, XVIII. ének). Homérosz nagyvonalúbb, leírásába belefoglalta a görögök teljes világszemléletét. Vergiliusé tömörebb. Őt inkább az augustusi Rómához vezető út érdekelte.

      Mi minden van hát e pajzson? Emblematikus képpel kezdődik:

      „Mars anyafarkasa is rá van rajzolva, heverget
       zöld zugolyán, csecsemők csimpaszkodnak, fiuikrek,
       játszva csöcsén és csöppet sem félnek szopogatni
       anyjukat, az meg karcsu nyakát odahajtja hizelgőn
       s nyelvével hol emezt, hol amazt nyalogatja simára.”

Romulus és Remus, hu.wikipedia.org

     Mindenképpen az eredetet kell bemutatnia a kezdő képnek. S ez elvezet minket újra a római mitológiához: hogyan s miként született, nőtt fel Romulus és Remus, hogyan vetélkedtek egymással. Majd folytatódik a történet a szabin szüzek elrablásával, Tatiusszal, a lovak által szétszaggatott Mettusszal: Róma története és legendái képekben. Azonban minden névnek, eseménynek utána kellett néznem. Csak így értettem meg, mire céloz Vergilius egy-egy félsorral. (Római regék és mondák, Móra)
      Viszont részletesebben ír a gallusok (kelták) támadásáról, kiemelve a capitoliumi ludak figyelmeztető szerepét: ott volt a pajzson „ama lúd is, ezüstből, / mely gágogva jelezte, hogy itt van a gallus az ajtón.”

      „Jő is a bokrokon át, kezd kúszni a várba a gallus,
       védi a sűrü sötét, a vak éj adománya csoportjuk;
       fürtjük arany, köpenyük színarany, csillognak a csíkok
       köntösükön, tejszín nyaka van mindnek, melyet átfog
       körben arany fonadék, és két kelevézük a kézben
       alpesi dárda, s a pajzs, testük beborítani, hosszú.”

      Egy villanásnyira beleszövi a Tartarust is, az alvilág legmélyebb helyét, ahol a vétkesek bűnhődnek, pl. Catilina. Külön vannak a jók. Köztük a széles, színarany tenger. Itt Vergilius ismét szárnyal, s leírja, hősei hogyan hajóznak, csatáznak a vízen, a parton, a szárazföldön. Történelmi, mitológiai alakok, földrészek, istenek kavarognak véres küzdelemben. S sejtjük, hogy a végén – a jelenhez érkezve – Augustus fog diadalmaskodni:

      „Ám Caesár, aki háromszor bevonul diadallal,
       megy Rómába, s Itália szentjeinek sosemmúló
       áldozatul háromszáz nagyszerű templomot épít…”
                           (Lakatos István fordításai)

Augustus,   hu.wikipedia.org

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.