Knausgård: Halál (Harcom 1.)

     Ugyan miről is írhatnék most, mint Knausgård magyarul kiadott könyvéről, hisz napok óta ezt olvasom. Ráadásul felfedeztem azt a Die Zeit-ban még tavaly decemberben közölt listát, melyen Knausgård is szerepel a Min kamppal. Eszerint a XXI. század legjobb művei közé tartozik, Franzen, Pamuk, Kehlmann, Ndiaye, Houellebecq, Nádas Péter (!), Herta Müller, Murakami és mások opuszai mellett.

     Olvasom rendesen a listán szereplőket, bár néha nehézségekbe ütközöm. Pl. Murakami 1Q84 c. könyvének az első kötetét soha nem találtam meg a FSZEK  polcán. Valaki eltévedt vele a betűk rengetegében, vagy megtartotta magának a jó kis első kötetet.

     Érdekesség, hogy Karl Ove Knausgård regényeinek fogadtatásában vannak kritikus hangok, nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is. Én még csak az első részt olvasom, így Knausgård művészetének megítélésére majd később fogok visszatérni. (Úristen, még öt vaskos kötet!)

     A Halál alcímet viselő résznek az az erőssége, hogy  Knausgård roppant intenzíven ábrázolja azokat az érzéseket, melyeket az író – önéletrajzról lévén szó – családjában, s a nagyobb közösségben átél. Félelem és rettegés békeidőben, Karinthy szavaival: „a kellemesen berendezett családi pokolban”. Bemutatni, feltárni és eltakarítani mindazt a szennyet, mely elborította a kristiansandi házat. Az írás számára voltaképp terápia: kiírni, feldolgozni azokat a traumákat, mely kívülről nem is látható. Kíméletlen őszinteséggel teszi ezt, mindenkit a saját nevén szerepeltet. Volt is nagy felzúdulás. Viszont kellőképpen kíváncsivá tette az olvasókat a botrány.

     Hallatlan energia feszül Knausgårdban: a gyűlölet és a szeretet, az undor, a vágyakozás, a győzni akarás… Mindent maximális hőfokon él meg. Úgy érzi mindent meg kell írnia.

     Művészi elveit a következőképpen fogalmazza meg: „… a művészet alapanyagainak már nincs jelentőségük, mert a hangsúly kizárólag azon van, amit kifejez, vagyis nem azon, hogy mi az, hanem azon, hogy mit gondol, milyen ideákat hordoz, oly módon, hogy az objektivitás utolsó nyomait, az emberin kívül eső utolsó darabkáit is feladták.”

     Ars poeticának nem rossz. Vagyis az apafigura nem azért érdekes, hogy milyen volt valójában, hanem csupán azért, mit jelentett Karl Ove Knausgård számára, hogyan élte meg ő az apja változó szerepét. Senki sem értheti meg, miért jelentett főhősünk számára az apa halála felszabadulást! Talán csak bátyja, Ingve

     Az írás nem más, mint a lélek mélyrétegeinek feltárása. Persze ne gondoljuk, hogy Knausgård csak a fekete színt ismeri. Vegyük pl. a felhők leírását, mely messzebbre, a végtelenbe mutat: „… A díszlet vad volt, és gyönyörű. Mindenkinek ki kellene özönlenie az utcára, gondoltam, meg kellene állítani az autókat, kinyitni az ajtókat, hogy a sofőrök és az utasok égnek emelt arccal, a kíváncsiságtól és a szépség iránti vágytól csillogó szemmel szálljanak ki megnézni, mi zajlik a fejük felett.”

                                     (A könyvet Petrikovics Edit fordította.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.