Germanus és Gumbrecht Indiában

     Egykor

     Újra Gumbrecht indiai naplóját olvasom (Gumbrecht blogja), s közben teljesen véletlenül (?) bele- belelapozok Germanus Gyula könyveibe is. Legendás nyelvészünk az ősidőben, a lassan eltűnő 20. században többször feltérképezte Indiát. 1929 és 1932 között három évet töltött Indiában. Az itt szerzett élményeiről szól G. Hajnóczy Rózsa regénye, a Bengáli tűz. A roppant élvezetes és tanulságos művet feltehetően maga Germanus Gyula írta feleségének naplójegyzetei és levelei alapján. Jártak Haidarábátban is: ugyanazon az egyetemen tartott előadásokat, mint Gumbrecht, csak éppen majd száz évvel előtte.

Germanus Gyula otthonában. Fotó: Zinner Erzsébet

Germanus Gyula, fotó: Zinner Erzsébet

     Még itt a nyár, ezért egy üdítő epizódot elevenítek fel Germanus Gyula indiai „kalandjaiból”. A tudós professzort Haidarábátban vendégül látta a maharadzsa, akinek állatkertjében született a tudós legkülönösebb, legmeghatóbb „barátsága”. Annak ellenére, hogy ebben az egy esetben kénytelen volt beismerni nyelvi tudatlanságát:

     „Egyik délután ellátogattam a fejedelem gyönyörű állatkertjébe. Tiszta, ápolt ketrecekben tanyáztak oroszlánok, tigrisek, ritka madarak és csúszómászók. Itt kötöttem életem egyik legmeghatóbb barátságát.

     Szép, gyeppel bélelt tágas ketrecben, amelynek közepére fát ültettek, fiatal, talán egy-kétéves orangután lakott. Orangután maláji nyelven „erdei embert” jelent. Gyönyörű példány volt, és mintha Darwin elméletét akarta volna igazolni, okos szemével barátságosan, szinte rokoni érzéssel nézett rám, amikor banánnal kínáltam meg. Az őr azt állította, hogy nemcsak szelíd, hanem bámulatosan intelligens is, és érti, amit urdu nyelven mondanak neki. Állítását azonnal bizonyította. Kiengedte ketrecéből, ráparancsolt, hogy köszönjön: szelám karo! Az orangután két lábon állva jobb kezét homlokához emelte, majd felém nyújtotta. Egészen emberi módon kezet szorított velem és valamit makogott, amit én nyelvi tudatlanságom miatt nem értettem. De ezért nem haragudott. További néhány banán ajándékozása után belém karolt és eljött velem az állatkertbe sétálni. Meg-megálltunk a fenevadak ketrece előtt, és én megmagyaráztam neki minden állat tulajdonságát. Szavaimat hamiskás pislogással és makogással fogadta, mintha azt akarta volna tudomásomra hozni, hogy ő mint az őserdő volt lakója mindezt nálam jobban tudja. Egy órai séta után visszavezettem erdei emberbarátomat ketrecéhez, újból kezet szorítottunk, és amikor puha, szőrös hátát megvakartam, megölelt. Testvérének fogadott.

     Minden délután, bármi lett légyen a dolgom, ellátogattam hozzá, és mindinkább összeszoktunk. Négy óra felé már állt ketrecének ama rácsa mögött, amely irányból jöttem és várta látogatásomat. Megérkezésemet kitörő örömmel, ugrándozva fogadta. A kötelező gyümölcsajándékok elfogyasztása után egymásba karolva, bensőséges beszélgetésbe merülve rendes sétánkra indultunk. Így ment ez két hétig.

     Amikor letelt az időm és el kellett utaznom, megható búcsút vettem tőle.

      Már régen Szantiniketanban voltam, amikor barátaim megírták, hogy az én kedves „erdei emberem” napokon át várt rám a szokott délutáni órában, és mivel nem jöttem, azt hitte, csalódott hűségemben. Sem enni, sem inni nem akart hosszú ideig és nagyon elszomorodott. Ó, hűséges barátom, vajon találok-e ilyen őszinte ragaszkodást embertársaim között?”
                                                                         (A félhold fakó fényében, IX., 1957)

És most

                                                  „A kasztrendszer erőszaknélküli népirtás.”
                                                                                                   (Gumbrecht)

     Manapság persze nincsenek ilyen mesébe illő kalandok. Gumbrecht professzorral nem bántak ilyen fejedelemhez illő módon – az a világ eltűnt. Ennélfogva ő maga kereste az alkalmat, hogy előadássorozata után kapcsolatot teremtsen hallgatóival.

     Már a szervezés sem volt egyszerű. Végül is az étteremben találtak helyet.

     A társalgás nehezen indult. Valaki azt javasolta, hogy mindenki énekeljen egy dalt, de roppant kínos volt, hogy egy érinthetetlen hangja csengett a legszebben.

     Kasztrendszer Indiában? Miután 1950-ben eltörölték? Igen. Az érinthetetlenek, az őslakosok leszármazottai, egyik kasztba sem tartoznak: ők a páriák vagy dalitok.

     Gumbrechtnek ezen az estén tűnt fel, hogy a tizenhét tanítványból hárman külön asztalnál ülnek. A kirekesztés itt is működik, a messziről jött ember számára alig észrevehetően, de hozzátartozik a szociális magatartás koreográfiájához, amint Gumbrecht szépen mondja. Jóllehet egy dalit írta meg az ország alkotmányát, és az ezredfordulón egy dalitot választottak meg az ország elnökének. A Gandhi által hirdetett tolerancia, úgy tűnik, megengedi a távolságtartást és a kirekesztést. Ez utóbbi tetten érhető abban is, hogy egy dalit író vagy költő csak angolul publikálhat.

      Gumbrecht beszámol arról, hogy az egyetemre megérkezésekor érezhető volt a rendőri jelenlét. Később kiderült, hogy mi volt az oka: három dalit hallgató éhségsztrájkba kezdett, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az államilag biztosított kvóta ellenére, milyen kevés dalit fejezi be az egyetemet.

     Murali a tehetséges, ifjú professzor (dalit), elmondja, hogy Rohlit, az egyik éhségsztrájkoló, öngyilkosságot követett el. A Rohlitról szóló írását nem közölték, mert leírta, hogy tanulmányai idején tizenöt éven át az egyik tanárának a kertjében kellett dolgoznia – önként.

     Fennmaradt viszont Rohlit angol nyelvű búcsúlevele, melynek néhány sora rávilágít a „rendszerre”. Ugyanakkor érezhető az önvád is, a Gandhi-féle tolerancia:

     „Már nem leszek, amikor ezt a levelet olvasod. Ne légy rám dühös. Tudom, hogy közületek néhányan valóban törődtetek velem, szerettetek, és jól bántatok velem. Senkire nem panaszkodom. Gondjaimnak én voltam az oka. Növekvő űrt érzek lelkem és testem között. És szörny lett belőlem. Mindig író akartam lenni. (…)

     Lehetséges, hogy egész idő alatt tévedtem abban, ahogy a világot értem. A szerelmet, a kínt, az életet és a halált. Semmi sem volt sürgős, de én mindig rohantam. Elszántan elkezdeni az életet.

     Mindig vannak emberek, akik számára az élet átokká válik.

     Születésem baleset volt. Soha nem tudok kigyógyulni magányos gyerekkoromból. A semmibe vett gyerek a múltból! Most nem bánt semmi, nem vagyok szomorú. Csak gyenge. Közömbösen tekintek magamra. Szánalmas dolog. Ezért teszem meg… (…)

Temetésem legyen csendes és egyszerű. Gondold, épp csak megjelentem, s már mentem is. Ne hullajts értem könnyeket. Vedd úgy, hogy boldog halott vagyok, boldogabb, mint az élők sorában.”
                                             (Saját fordításom, a kiemelés is tőlem való)

Rohith Vemula,dalit

Rohit Vemula,dalit

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.