Weöres: 1948 szeptember

Háromlábon mocorognak odvaikban,
Harmadik: a mankó. Szederjes ábrázatuk
és mocsok-lepte alakjuk megalkotva
ábrándból-fakadt meddőségből és meddő jóakaratból.
Ujjuk szinte mállik kezemben, mint a szecska,
mégis hatalmasabbak mindünknél, nem tagadhatom.
Ők kuszálják össze a csillagok útját - pár pillanat
és mankójuk nyomán vége a történelemnek.

Nehéz szók ezek, s te nem hiszed,
s ha hinnéd: én akkor sem segíthetek
és senki, semmi!
S ha Istent vallod, vagy az önálló emberi művet:
minden cselekvésed kártyavár!
Pedig e rontók kicsinyek, gyengék, s ha volna is kevés erejük,
egymás közt dulakodva emésztik,
s bár hihetetlen: gyengeségükből fakad az erő, amelytől
minden elveszti arcát, minden alaktalanná összerogy,
mert törpeségük láttán az óriás
megmered és összezavarodik -

Kérded: mért szólok, ha úgysem segíthetek?
Mint aki árvíz közeledtén leszúr egy jelző-póznát,
tán nem töri derékon az ár.
És te, aki buzgón építesz, hogy embertársaidon segíts,
megbocsáss, ha dolgoddal én nem foglalkozom,
inkább ósdi kérdéseken töprengek: vannak-e angyalok?
s ha igen: van-e szárnyuk? s mennyit bírnak el?

1948

(Ebben az évben és hónapban születtem.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.