Weöres: Álom a régi Pécsről

Lovász Pali bátyámnak

Vigyem-e a függő lámpa
könny-csipkéit, dér-pihéit
a fény és drót doktorához?
átlátszó kőszálait
és kiszáradt tengerpartját?
Egyre szűkebb sikátorban
nem találok fuvarost.
A cseléd-nők lógaszkodnak
hálón, hosszabb álmukért
kapnak némi órabért.

Fenn az idő tűhegyén
kirakó-játék a Tettye,
lenn behorpad a Puturluk.
Zegzugok körűl a város
félig-nyitott kőgallérja
itt forgószél közepén
trónol Haviboldogasszony
– hanyatt fordult szamara
négy patát az égre vet –
köröttük a szikla-gallér
a kormos eklézsiára
őszintén, csatorna nélkül
bőven gyűjt esővizet.
Nincs híd. Csak a zuhatag.
Példázatként, vagy csalétkül,
deszka-palló a víz mellett;
de igazi rokonok
egymás keblére borulva
szárny nélkül is átrepülnek,
a képzelt betegek nyelik
a török-korból maradt
vörösréz félholdakat.

Törpe-kucsmám eltemet,
patkány-prémem elsirat,
de szél-borzolta magasban
őrzi szőlleit Makár,
egy-ujjal tanít Jakab
a tóban, hol mossa lábát,
énekelni pontyokat;
errébb Málom mezeje
ül a vasuti sorompón,
megáll a sörház előtt
s gondolkodva hazatér.

Mokka-torta kerekén
bankban, kristály palotában
elefántok kórusa,
áhitatos kehely-csengés;
hol a ház-sor lelapul
ott úszkál a kovácsműhely
múlt századok bíborában,
sötét csücskei között
vén és ifjú ördögök
muzsikálnak gyászruhában;
s a borotválatlan út
ahol szűzek orgonálnak
s a házmester búboréka
fölvet egy-két üstököst:
itt a kávé-torta széle,
tovább tán a lila semmi,
tán ösvény a gyümölcsösben,
szétszórt kutyaugatás,
éjben elvesző vonat.

Tisztító-szerek közül
a söntésből süt a nap,
ott olvasható a naptár,
a csótányok függőkertje,
pettyes gazdaság, beléje
zápor-mosta haj merül.
Hát a korsót is vigyem?
minden forrást és villámot?
az istálló kürtjeit
éppen mikor áldást fújnak
telt tőgy és sírmécs között?
Nem hallgatok íly tanácsra,
mit ezüstpapír köhög
kátrány-tócsából a vak
berekesztett ablakokba.

Inkább fölgyújtom kabátom
fényes pillantásait,
millió kis lepke-csápját:
lássalak, te árny-lepett,
aki hálódat veted
gyermeksírás-méhkasokra,
és az óváros fölött
a jövendőt elkötöd,
rongyos múltat vetsz alája
– egy lámpára éhezem,
te, oltottan, mindahányra –
Bánod? Itt viszem a gemmát!
Hadd jőjjön szemközt vele
a vállával elfutó
mell nyitott kerámiája.

                    1964

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.