Vihar Béla: A kutya

Könyörögtem, hogy adja vissza sárga szőrű kicsiny kutyám.
Így loholtam sírva-ríva a sintér kocsija után.
Ne bántsa! Adja vissza, bácsi! zokogtam, kértem, a gyerek...
A kövön megdöccent a kordé, s nyikorogtak a kerekek.
Vitte kutyám, a hűt, a kedvest, egy láda börtönfenekén.
Ringott a ló hátán az ostor, s követtem rab pajtásom én.
- Megöli! Meg! - tépett a szívembe, - Meg ám! - csúfolt ki a kerék.
Már láttam is a sújtó bunkót, huroktól megvérzett fejét.
Vitte a láda boldog kedvem, a kószálások víg sorát,
vitte a mellemhez simuló lágymeleg, buksi homlokát.
Cserébe érte rézgolyómat kínáltam, s hozzá szép botom...
Sötéten ült bakján az ember, s az út nem sikolt: irgalom!
Kiáltanék!...A kocsi messze!...Elnyelte por, zörgés, zsivaj.
Csak magának sír, aki gyenge, csak törött, csorba kard a jaj.
De alkonyatra hazatért ő, mint csatából a katona.
Mily iszonyat villant szemében, testén vad küzdelmek nyoma.

Vesztőhelyen, a gyilkos kézzel vívott tusát, és megszökött?
Élni akart, hogy engem lásson, s kergetőzzünk a fák között?
Nem bújt hozzám, bár megöleltem. Becéztem, hívtam, elfutott.
Talán a csalódás fájt neki, hogy én is erőtlen vagyok.
Éjt-naphosszat fel-felvonított.

Meg nem értettem, hogy miért, nem feledheti, aki rab volt,
az acélhurkot és a vért. Ütöttem is, játszani jöjjön, de soha többé nem tudott,
s egy reggel hiába kerestem, az éjben merre bujdosott.

A mezőt jártam, hogy megleljem, kerestem,míg csak este lett...
És akkor, mintha láttam volna, ott fut, ahol a fellegek...
Aranyszőre fényben világol, vágtat a csillagokon át!-
s onnan a távol végtelenből szellő sodorja panaszát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.