Vészi Endre: Múltidőben

                      Még fiatal lángolásomban is csak
                      szemérmes megváltó voltam,
                      nem osztottam szét magam, mint ujsütet cipót,
                      az életben általában a megformálhatót szerettem
                      és nehezen megfogalmazhatót
                      amiért küzdeni lehet,
                      morálból nem adtam példát,
                      kerestem szüntelen barátaimat,
                      megfordultam mindenütt, a halál tornácán is,
                      a gúlába rendezett holtak udvarában,
                      de nem mint a népmesék hőse,
                      megittam pálinkám, borom,
                      sorbaálltam kenyérért, húsért, mozijegyért,
                      mint a többiek,
                      hasonlítottam rájuk,
                      de úgy ahogy mindenki más hasonlít,
                      ám hozzáad valamit, amit apja, anyja bízott reá,
                      s így más voltam mégis, vágyam szerint legalább,
                      hittem, mert hit nélkül képtelen voltam lélegzeni,
                      és dolgoztam is, mert enélkül minek fogyasztani
                      a háromésfélmillliárd fejadagból,
                      kiáltottam az éhezők miatt
                      és szégyelltem magam jósorsomért,
                      jólesett volna eljátszanom egy szerepet, mert hála
                      és dicsőség jutalma jár az alakításért,
                      mégis visszaléptem, mikor
                      tükröt tartott elém a Rendező,
                      letéptem arcomról a sírás és nevetés grimaszát,
                      államról a rézpiros szakállt,
                      szememről a fekete szemüveget
                      és útjára engedtem hátam mögül a Mitoszt,
                      árva voltam, de ezt mint emberi járulékot viseltem,
                      énekeltem, de csupán a csöndnek,
                      meg az üres szobáknak,
                      dolgoztam, de csak azért hogy maradjon valami
                      annak az inasnak is aki azóta már belépett az ajtón
                      és a segédek
                      feketére pácolt időtől koptatott asztalánál
                      helyemre ül.
                                         (In: A teljesség igézetében, 1974)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.