Szabó Lőrinc: Szun Vu Kung lázadása

          Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
          kit kőtojásból keltett ki a vén
          föld, ég nap és hold különös szerelme
          a gyümölcsök s virágok szigetén,

          ki kőtestét mozogni tanította
          s viharként szállni a felhők felett,
          és megtanult minden emberfölötti
          varázst és titkos bölcsességeket,

          ki hős vezér és szent remete volt
          és szívében mégis fenevad maradt,
          és feldúlta a halál városát és
          megette az égi barackokat,

          az istenek eledelét, hogy ő is
          örökké éljen, s lett mindenható
          kinek rőt fején a villám kicsorbult,
          ki már-már isten volt, de lázadó

          dühében a Legfőbb Trónt követelte,
          s leverte az égi seregeket,
          s a Menny Ura s a Célok és Erények
          bénultan nézték, hogyan közeleg, –

          mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt,
          és már senki se moccant ellene,
          jött Buddha, és szelíd virágkezével
          intett, hogy a fegyverét tegye le.

         – Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny,
         akitől a mindenség reszketett.
         Buddha felelt: – A béke és a jóság,
         s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

         – Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
         – Vigyázz, – szólt –, még nem sejted, mit tudok! -
         – Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny, és
            mellét verve mesélni kezdte, hogy

         a tejutat kavarja szigonyával,
         eldicsekedett, hogyan győzte le
         a földet, eget, az állatok és fák
         szellemeit, s a halál fekete

         könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan,
         s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
         – Tizennyolcezer mérföldet repűlök
         – mondta –, ha csak egy bukfencet vetek,

        átváltozom hetvenkétféleképpen
        és lehetek millió óriás,
        ma már én vagyok a Tökéletesség
        – a Menny Urához fordult –, senki más,

        – bömbölte – senki nem állhat fölöttem:
        legkülönb vagyok, a Trónt akarom! -
        És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl
        még valamin, az én hatalmamon:

        mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen,
        túljutsz-e rajtam, – itt a tenyerem:
        ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
        ha nem, te fogsz engedni énnekem.

        Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. – Őrült, –
        gondolta, – ez a Buddha: a keze
        alig nagyobb egy lótusz levelénél,
        igazán játék végezni vele,

        gyerekjáték – gondolta és vigyorgott:
        – Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? –
        És felemelkedett a levegőbe,
         s megállt nevetve Buddha tenyerén.

        – Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott,
        s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
        és viharzott, mint az ördögmotolla,
        úgy hányta, hányta a bukfenceket,

        és repült és hömpölygött mint a szélvész,
        mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
        repült és forgott, át az ős eónok
        s csillagködök száz szigettengerén,

        repült, a tértől részegen, repült, mint
        az időmegállító gondolat,
        repült, könnyű győzelmét végtelennel
        tetőzni, amit ráadásul ad,

        repült, repült, s a Végső Űr határán
        egyszerre csak öt roppant oszlopot
        látott, amely minden világok végén
        vörösen az ég felé lobogott.

        Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
        ahol még nem járt soha senki se,
        és lehasalt s fürkészve és vidáman
        nézett az érthetetlen semmibe,

        aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza,
        és én leszek a Mindenség Ura,
        de hogy itt jártam, nevemet felírom
        ide, a világ őrtornyaira, –

        és csakugyan felírta a középső
        oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”,
        s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
        tövébe még egyebet is csinált,

        és indult vissza. Repült, mint a villám,
        repült az űrben, mint a néma fény,
        repült és forgott, át az ős eónok
        s csillagvilágok szigettengerén,

        mint az időtlen gondolat, repült most
        visszafelé a végtelenen át,
        és megérkezett és hetykén leugrott
        Buddha kezéről s rikoltott: – No hát

        ide a Trónt! A világ végén jártam
        s ott hagytam a látogatás jelét! –
        Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
        és felemelte lassan a kezét,

        és megszólalt: – Te nyomorult majom, te,
        te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
        azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
        harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

        Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
        Nézz ide, nézd középső ujjamat:
       „Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van; ezt te írtad,
        s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! –

        És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
        kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
        látta, hogy minden erőnél erősebb
        a türelem s a jóság, s megijedt

        és szökni próbált. De Buddha lefogta
        s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
        – Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
        s ha új szíved lesz, befogad a Menny.

                                           1935

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.