Szabó Lőrinc: Különbéke

                Ha tudtam volna régen, amit
                         ma már tudok,
                ha tudtam volna, hogy az élet
                         milyen mocsok,

                nem fütyörésznék most az uccán
                          ilyen vigan:
                valószínűleg felkötöttem
                          volna magam.

                Régen, mint az álmok tékozló
                           más fiai,
                azt hittem, lehet a világon
                           segíteni,

                 azt hittem, szép szó vagy erőszak
                           ér valamit
                 s az élet, ha sokan akarjuk,
                           megváltozik.

                 Minden szörnyűbb, mint hittem akkor,
                           fiatalon,
                 de, hálistennek, egyre csökken
                           az undorom,

                  egyre jobban bírom az évek
                           förtelmeit,
                  és az idő és a közöny már
                           fertőtlenít.

                  Mert fátylát sorra dobta minden,
                           egymásután,
                  s harminchárom évem ma átlát
                           minden szitán:

                  látom, sokkal több a mocsok, mint
                            az ifjukor
                  sejteni bírta volna bennem
                            valamikor,

                  látom, milyen rútúl becsapják
                             a baleket,
                  s hogy a balek azért balek, mert
                             mást nem tehet,

                  s hogy az ész az érdek rimája,
                             és hogy magát
                   sugaras hőssé a bitang is
                             hogy költi át,

                   s ha van is, kézen-közön elvész
                              az ideál,
                   és hogy nem hozhat egyetértést,
                              csak a halál, –

                    s mert mindez mégcsak nem is aljas,
                              nem szomorú,
                    s minden dolgok apja valóban
                              a háború:

                    úgy nézem, elszánt nyugalommal,
                              az életet,
                    mint reménytelen lepratábort
                              vagy harcteret.

                     Ha egyszerre tudok meg mindent,
                              hogy itt mi van,
                     egész biztosan felkötöttem
                              volna magam.

                      De valamit a sors, úgy látszik,
                              akart velem:
                      megmutatott mindent, de lassan,
                               türelmesen:

                       különbékét ezért kötöttem
                                a semmivel,
                       ezért van, hogy csinálom, amit
                                csinálni kell,

                        ezért becsülök úgy egy-egy jó
                                pillanatot,
                        ezért van, hogy a háborúban
                                verset irok

                         s a leprások közt fütyörészek
                                 és nevetek
                         s egyre jobban kezdem szeretni
                                  a gyerekeket.
                                           (1933)
    

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.