Szabó Lőrinc: Három szonett a téli Hévízről

I. A TÓ, REGGEL

Hogy füstöl a csúzölő csodató
sárkánytúrta büdössár-krátere
a téli fák közt! Hogy száll ég fele
a kék víz, a bolond víz! Mintha hó

pelyhezne, fölfelé; vagy illanó
ingét tündérraj vetné szakadatlan
(bujkálva persze, mert máris amott van,
mikor szinte itt látod villanó

habtestüket)… Hogy játszik, imbolyog
lassan s puhán a fehér pára! Hogy
böfög s foszlik végtelenbe a táj!

Rőt lótusz a vizen; zöld levelén a
nyarat vartyogja kollégám, a béka;
s a parton még vacog a február.

A párás tó

A párás tó

II. KÁDFÜRDŐ

A kádi víz nem tündér szerető,
tzirógat bár, jóféle ápoló tsak;
hát még a kenet, mit kintről a tónak
fő-titkú (s még szerintem se merő

pokolsárkány-ganéjból eredő)
sarából tsúzra száz éve pakolgat
s delejsugárnak-minek mond maholnap
a tudományos, modern feredő!

E víz, mondom, nem tündér, nem bohó;
vén tsap okádja, véneknek való.
Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink,

jővén, sava dítséretes fokát;
s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint
ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!

III. A TÓ, ÉJSZAKA

A téli szélcsönd holdkék s árnypuha
egébe a derengő tó fölött
fogyhatatlan fut, föl-föl-föl, a köd,
függőlegesen s gyorsan, föl-föl, a

jéghideg magasságba, ahova
úgy vonja a habkönnyű, fénytömött
kúpokat, a gőzdíszletek örök
fenyőit a csillagos éjszaka.

Csak ez mozog a tájban, ez, a tó
fölött ez a fölfelé lobogó
habzás, ez a hófehér szárnyalás:

ezt nézem, órák óta, s nem tudom,
mit akar, mért vonz ez a monoton
s lázas-öngyilkos elragadtatás.

                     1949

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.