Orbán Ottó: Fönn a Csomolungmán

    A művészet, vegyük úgy, hegymászás.
    Az ifjúság gubancos, zöld bozót a föld ölén, a dombvidék
két széttárt combja közt; még semmi sincs eldöntve, lezárva,
még minden lehet belőled ... bérgyilkos, hajóskapitány, sza-
kácsnő, püspök, apáca, föltaláló, pornófilm-sztár, történész,
paraszt, akármi ... a választék határtalan.
    De ha eldöntöd, hogy a nyaktörő magasság vonz, az életed
ösvénnyé szűkül, s az az ösvény fölfele visz.
    A kezdet egyszerű, mert nehéz. Lefoglal a fölszerelés, a be-
szerzés, nincs időd homályos sejtelmekre. Néha látod a csú-
csot, ahogy kibukkan a felhőkből, s megcsillan rajta a hó.
    Később logikusnak látszik, hogy minél több súlytól meg-
szabadulj. A levegő ritkul, megtanulsz lemondani.
    Csak a lényegeset viszed magadból, és az mind kevesebb.
    Azzá csupaszodsz, aki vagy. Átlátni rajtad, mintha üveg-
ből volnál. Látni a csontjaidat.
    Előbb csak titokban, később nyíltan kezdenek unni.
    Mondod a magadét. Jó - tömörebben, célratörőbben, de
azért ugyanazt.
    Most már látod, a csúcsra fölérni - halál.
    De nincs kivel elszámolnod. Nemhogy az Isten nem vár
rád odafönt, de senki sem vár senkire ott soha. Nincs ott más,
csak a szél meg a hóvihar meg a fuldoklás melledben föl-alá
járó vasreszelője.
    Csikorgatod a fogaidat (vagy csak képzeled ezt is?), és le-
fekszel a hóba.
    Végre. Most legalább egy jó nagyot alszol.
                                            (1995)
Orbán Ottóról

Töredék

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.