Nagy László: Holtak felkelőben

Márvány az ég alja,
nincs repedés rajta,
az én erős szívem
csak meg ne hasadna!

A csillagok égnek,
ablakon benéznek,
vak szemei vannak
a szelíd reménynek.

A Hold égre lábol,
fellegekbe gázol,
fénye lúgkő, gyilkol
rózsákat orcámról.

Holtak felkelőben,
lengnek lepedősen,
virágról virágra
lépnek vakmerően.

Mindegyik csontvázon
fehérített vászon,
az élőn csak rongy lóg,
bárkivel komázzon.

Ebek mérgelődnek,
porban tépelődnek,
aki bírja, marja,
azt mondják a vének.

Bikák felbömbölnek,
lánccal csörömpölnek,
szabad-e zokogni
egy szegény kölyöknek?

Arcát holdfény marja,
fáj a feje-alja,
holtak fojtanák meg,
ha sírva fakadna.

     Vasy Géza Nagy László pályakezdését "többlépcsősnek" nevezi (1995), ami azt jelenti, hogy a korai, még nem publikált verseit először a Deres majális c. kötetben (1957) jelenteti meg. Ennek első darabja a Holtak felkelőben c. vers, mely arról is tanúskodik, hogy "a költői személyiség elkezdi építeni a maga belső erőit a rátörő kényszerűségekkel, riadalmakkal, ellenséges közeggel szemben. Tartása van, 'holtak fojtanák meg, / ha sírva fakadna...'. (Görömbei András, 1992)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.