Kölcsey: A szabadsághoz

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,
Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,
Fennröpűltedből kegyesen mosolygván,
          Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,
Ints, zajos habként dagadozva várom
          Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja
Fenndicsőséged ragyogó világát,
S megszokott rabság' kezein tudatlan
          Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,
Mert gyakor szélvész kavarog föletted,
Mert halálhörgés diadalmi pályád
          Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint
Villogó szélvész dörög is körűlem,
S zöld borostyánod noha fürteid közt
          Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,
Csókodat várom szerelemben égve,
Csókodat szomjún epedő ajakkal,
          Jer, ne tagadd meg!

Cseke, 1825. december

          Kölcsey második, érett korszakára a romantika nyomta rá bélyegét (Himnusz, Vanitatum vanitas stb.). A szabadsághoz c. szapphói óda 1825. decemberében, az országgyűlés megnyitása után keletkezett. "Delacroix A Szabadság vezeti a népet c. nagy festménye jut eszünkbe - öt évvel Kölcsey verse után készült -, amikor Kölcsey szinte szerelmes szenvedéllyel szólítgatja a "dicső hölgyet", szíve igazi s egyetlen szerelmét, a Szabadságot." (Szauder József, 1955)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.