Kiss Jenő: Egyszerű szeretet verse

Friss méhedet
velem terhelted, drága,
csavargattál
szerelmed pólyájába.

Álmom felett
szád halvány holdsarlója
hajlott bágyadt,
világító mosolyba.

Ruhácskáimat
görnyedten varrtad gépen,
s szemed egét
rám terítetted kéken.

Míg apámat
a fagy a fronton érte,
fáért mentél
farkasordító télbe.

Tenyeredet
jeges víz repesztette –
nappal mostál
és tollat téptél este.

S mégis, mégis
csak felpakoltál útra:
beírattál
a „főgimnáziumba”.

Szád eper volt,
még dús és friss szedésű,
ám hajaddal
már teletelt a fésű.

Lúgban kimart,
tört ujjaid riadtak,
mikor írtál
a vadóc kisfiadnak.

S hogy jöttél be
kicsi kopott kabátban,
holtraváltan,
midőn eltört a lábam!

Lábad, kezed
érettem meg nem állott,
dédelgettél,
mint egy csodát, egy álmot - -

Most már tudod:
az álmod nem csapott be,
jobb fia ily
hajszolt anyának volt-e?

Jobb fia s e
dús világban szegényebb –
Gazdagságom
csupán Te vagy, s az Ének.

Szemed, mint két
elgurult szőlőszem, oly édes,
néha könnyben
elém teszed: vedd, Édes!

Ó, könnyekkel
zamatos méla szem, mely
hív! Megeszem
fehér fogú lelkemmel! –

Már alkonyul,
hajad ezüstbe reszket –
Csak felkapom
olykor egy-egy elejtett

mozdulatát
halk, tétova kezednek
s visszaadom –
Lásd: ennyire szeretlek!

S ha kinn az ég
félrevert gongja csattan,
csak átfogom
a térdedet riadtan,

és megbúvok
- míg tovaszáll a felleg –
a te szoknyád
s az Idő szoknyája mellett!
                      (1933)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.