Juhász Gyula: Szeged

A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.

Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.

Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

      "A hangspektrum stilisztikai iskolapéldája ez a verskezdet, amely 'egyszínű vokalizmusával', mely magánhangzóival és a folyó lassú haladását szuggeráló l-hangok halmozásával a lassúság, ellágyulás, változatlanság, melankólia vértezetét párosítja az értelmi mondanivalóhoz (...) ez a bánat szürke, mint a Tisza hömpölygő, halkan síró habja, mely Juhász Gyula számára az örök magyar sorsot jelképezi." (Péter László: Olvassuk Juhász Gyulát , 2010)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.