Illyés: Bartók

         „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
                  ami nekünk vigasz!
                    Azt! Földre hullt
                    pohár fölcsattanó
       szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
                         reszelő sikongató
                     jaját tanulja hegedű
s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
                  a bearanyozott, a fennen
                finom, elzárt zeneteremben,
              míg nincs a jaj-sötét szívekben!

              „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
                        ami nekünk vigasz,
                   hogy van, van lelke még
                   a „nép”-nek, él a „nép”
              s hangot ad! Egymásra csikoritott
                       vasnak s kőnek szitok-
                     változatait bár a zongora
                 s a torok fölhangolt húrjaira,
                    ha így adatik csak vallania
                 a létnek a maga zord igazát,
                    mert épp e „hangzavar”,
                e pokolzajt zavaró harci jaj
                                    kiált
                              harmóniát!
                   Mert éppen ez a jaj kiált
              mennyi hazugul szép éneken át –
                   a sorshoz, hogy harmóniát,
                 rendet, igazit vagy belevész a világ:
                       belevész a világ, ha nem
                 a nép szólal újra – fölségesen!

            Szikár, szigorú zenész, hű magyar
        (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)
          volt törvény abban, hogy éppen e nép
               lelke mélyéből, ahová leszálltál,
       hogy épp e mélység még szűk bányatorka
            hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
                  a hideg-rideg óriás terembe,
                melynek csillárjai a csillagok?

              Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
                              húz a fülembe;
                anyánk a halott – a búcsúzót ne
                             kuplé-dal zengje;
                hazák vesztek el – ki meri siratni
                           verkli futamokkal?
        Van-e remény még emberi fajunkban? –
        ha ez a gond s némán küzd már az ész,
                                 te szólalj,
        szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
                  hogy – mégis! – okunk van
                             remélni s élni!

                            S jogunk van
         – hisz halandók s életadók vagyunk –
                   mindazzal szembenézni,
            mit elkerülni úgysem tudhatunk.
               Mert növeli, ki elfödi a bajt.
                Lehetett, de már nem lehet,
               hogy befogott füllel és eltakart
              szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
             s majd szidjanak: nem segitettetek!

             Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
                           mi neked fölfedetett,
              a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
                  te bennünket növesztel, azzal,
          hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
                          Ez – ez vigasztal!
                        Beh más beszéd ez!
                        Emberi, nem hamis!
           A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
                          a kétségbeeséshez.

                             Köszönet érte,
           az erőért a győzelem-vevéshez
                           a poklon is.
               Ím, a vég, mely előre visz.
         Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
                 a rettenetet, azzal föl is oldja.
                Ím, a nagy lélek válasza a létre
                  s a művészé, hogy megérte
                         poklot szenvednie.

           Mert olyanokat éltünk meg, amire
                            ma sincs ige.

                  Picasso kétorrú hajadonai,
                            hatlábú ménjei
                 tudták volna csak eljajongani,
                       vágtatva kinyeríteni,
                 amit mi elviseltünk, emberek,
             amit nem érthet, aki nem érte meg,
       amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

         csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
                     példamutató nagy ikerpár,
                    zene csak, zene csak, zene,
                   a bányamély ős hevével tele,
                  a „nép jövő dalával” álmodó
                          s diadalára ápoló,
                  úgy szabadító, hogy a börtön
                      falát is földig romboló,
                   az ígért üdvért, itt e földön,
                      káromlással imádkozó,
                      oltárdöntéssel áldozó,
                     sebezve gyógyulást hozó,
                         jó meghallóit eleve
                 egy jobb világba emelő zene –

            Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
                        ki muzsikád ujjaival
            tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
                             ahol a baj
             s beh különös, beh üdvös írt adsz
                       azzal, hogy a jaj
             siralmát, ami fakadna belőlünk,
             de nem fakadhat, mi helyettünk
           – kik szív-némaságra születtünk –
                 kizenged ideged húrjaival!

                                          1955

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.