Füst Milán: Önarckép

            Csontvári Kosztka Tivadar emlékének!

Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr...
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...

Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, - mint az arabs
     szamár,
Ki megszagolván honni földjét, új ösvényre fordul hirtelen, -
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, - ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje, s nem legelész semmiféle nyáj, -
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjúságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet...

Úgy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? - Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán,
De gúnytól félek s elbúvok magamba,
Négy izzó fal mered reám csupán, -
Az Úristennek vörhenyes haragja, -
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, -
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.

                                 Nyugat, 1932 (Az ajánlást később elhagyta.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.