Babits: Új leoninusok

                  Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
                      hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
                  Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
                      gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
                  Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
                     csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
                  Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
                      szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
                  Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
                      sír és fél a világ: jer velem, árva virág.
                  Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
                      hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
                  Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
                      Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
                  Ó bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
                      a villám, a vihar: boldog az, így aki hal.

                                                    Nyugat, 1910

     A leoninus a rímes disztichon neve. A hexameter és a pentametert belső rím tagolja. A ritmus, a színek, a zeneiség, a képek, a felépítés és az utolsó sor különleges szórendje (kedvencem) teszi felejthetetlenné ezt a verset.
      A cím arra utal, hogy Babits élesztette fel ezt a formát régi magyar Édes Gergely, Gyöngyössi János után.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.