Babits: Sunt lacrimae rerum

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
Hogy sírnak a szobámban nesztelen
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.

tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
Örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
birván basája undok, unt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.

Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
szögekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedűl maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.
                       (Nyugat, 1908)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.