Goethe: Prométheusz

                                           (A fordított himnusz)    

     Goethe 1773-ban egy Prométheusz-drámán is dolgozott, de az töredék maradt. Ennek a hőse azonban még nem egészen az a lázadó Prométheusz, akit ebben az ódában megismerünk. A költemény 1774-ből származik, s a Sturm und Drang nyomta rá bélyegét. Ennek az irányzatnak az írói, költői minden hatalmasság ellen lázadtak. Prométheusz Zeusz ellen fordul, sőt általában minden vakhit ellen, mondván a földön ő az úr. A kunyhó és a tűzhely az ő világa, ahol mindent magának köszönhet. Zeusz szemére veti, hogy az istenek nem sietnek segítségére a segélykérőnek. Az 5. strófa szinte vádbeszéddé forrósodik. A 6. és a 7. versszak az öntudatos, a saját lábára álló és a teremtő Prométheusz monológja: embert alkot a saját képére.

                       Prométheusz

                Borítsd be egedet, Zeusz,
                Felhőgomolyoddal,
                S mint gyermek, ki bogáncsnak
                Lecsapja fejét, játssz
                Tölgyfával, hegyorommal;
                De hagyd meg nekem
                A Földet, a kunyhóm,
                Mit nem te raktál,
                És tűzhelyemet,
                Amelynek a lángját
                Tőlem most irigyled.

                Semmit a nap alatt nem ismerek
                Ami nálatok, Istenek, szánalmasabb!
                Felséges urak,
                Áldozatok és elsusogott
                Imák táplálnak,
                És nyomorognátok,
                Ha a koldusok és gyerekek
                Nem bíznának olyan esztelenül.

                Mikor még gyerek voltam,
                Nem tudtam, hol lakoznak,
                Szememet tétován emeltem a napra,
                Mintha lenne egy fül odafenn,
                Hogy meghallja panaszom,
                Egy szív, mely mint az enyém,
                Hogy szenvedőkön könyörüljön.

                Ki segített engem
                A titánok gőgje ellen?
                Ki mentett meg a haláltól,
                A szolgaságtól?
                Nem te magad tetted-e mindezt,
                Szent lánggal hevülő szíven?
                És te megcsalt ifjú, te jó,
                Nem te leheltél forró köszönetet
                A magasban Aluvónak?

                Téged tiszteljelek? Mire föl?
                Enyhítetted egyszer is fájdalmát
                A rászorulónak?
                Felszárítottad egyszer is könnyeit
                A meggyötörtnek?

                Hát nem a mindenható Idő
                És az örök sors,
                Közös uraink,
                Kovácsoltak belőlem embert?

                Vagy azt gondoltad, hogy
                Megutálom az életet, és
                Pusztába futok, mert
                Nem bomlott virágba
                Valamennyi álmom?

                 Itt ülök, embert alkotok
                 Saját képmásomra,
                 Fajt, amely rám hasonlít,
                 Hogy szenvedjen és sírjon,
                 Hogy élvezzen és örüljön,
                 És a magadfajtát ne becsülje,
                 Akárcsak én.
                               (Ferencz Győző fordítása)

Itt ülök...

Itt ülök...

                            Prometheus

                  Bedecke deinen Himmel, Zeus,
                  Mit Wolkendunst,
                  Und übe, dem Knaben gleich,
                  Der Disteln köpft,
                  An Eichen dich und Bergeshöhn;
                  Müßt mir meine Erde
                  Doch lassen stehn,
                  Und meine Hütte, die du nicht gebaut,
                  Und meinen Herd,
                  Um dessen Gluth
                  Du mich beneidest.

                  Ich kenne nichts Aermeres
                  Unter der Sonn’, als euch, Götter!
                  Ihr nähret kümmerlich
                  Von Opfersteuern
                  Und Gebetshauch
                  Eure Majestät,
                  Und darbtet, wären
                  Nicht Kinder und Bettler
                  Hoffnungsvolle Thoren.

                  Da ich ein Kind war,
                  Nicht wußte wo aus noch ein,
                  Kehrt’ ich mein verirrtes Auge
                  Zur Sonne, als wenn drüber wär’
                  Ein Ohr, zu hören meine Klage,
                  Ein Herz, wie mein’s,
                  Sich des Bedrängten zu erbarmen.

                  Wer half mir
                  Wider der Titanen Uebermuth?
                  Wer rettete vom Tode mich,
                  Von Sklaverey?
                  Hast du nicht alles selbst vollendet,
                  Heilig glühend Herz?
                  Und glühtest jung und gut,
                  Betrogen, Rettungsdank
                  Dem Schlafenden da droben?

                  Ich dich ehren? Wofür?
                  Hast du die Schmerzen gelindert
                  Je des Beladenen?
                  Hast du die Thränen gestillet
                  Je des Geängsteten?
                  Hat nicht mich zum Manne geschmiedet
                  Die allmächtige Zeit
                  Und das ewige Schicksal,
                  Meine Herrn und deine?

                  Wähntest du etwa,
                  Ich sollte das Leben hassen,
                  In Wüsten fliehen,
                  Weil nicht alle
                  Blüthenträume reiften?

                  Hier sitz’ ich, forme Menschen
                  Nach meinem Bilde,
                  Ein Geschlecht, das mir gleich sey,
                  Zu leiden, zu weinen,
                  Zu genießen und zu freuen sich,
                  Und dein nicht zu achten,
                  Wie ich!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.