Baudelaire: Tájkép

       Eklogáimat úgy írom majd könnyű kézzel
       csillagász-módra, fönt az égbolt közelében
       s harangtornyok között álmodva hallgatom
       ünnepi himnuszuk a gyors szél-szárnyakon.
       Két kezem államon, magas padlásszobámból
       az éneklő, zajos műhelyeket belátom,
       kürtőket, tornyokat: város árbocait
       s mennyek nagy tereit, hol öröklét lakik.

       De jó a ködön át látni már születőben
       azúr közt csillagot, ablakot lámpafényben,
       égbe-kanyarodó, lágy füst-folyamokat,
       míg a növő holdból sápadt varázs szakad!
       Lesem majd a Tavaszt, ősz cseréjét a nyárral
       s mikor betör a tél egykedvű havazással,
       ajtómat becsukom és táblás ablakom,
       s az éj alatt tündér-palotáim rakom.

       Ábrándom így visz el: láthatár kékje messze,
       alabástrom-kövű szökőkút sír a kertre,
       csókok, s alkonyatig szólnak a madarak
       s hozza már az Idill gyermeki koromat.
       S mikor a Lázadás rázúdul ablakomra,
       akkor se mozditom homlokomat miatta;
       mert a lelkemet úgy elönti a gyönyör,
       míg akaratom a Tavaszt idézi föl,
       nap száll szívemből és égő gondolatommal
       fényes, meleg időt varázsolok.

                        Fordította Tornai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.