Térey Magyar közönyéről

     Valamikor minden versnek, akárki írta, az ütőerére tettem az ujjamat, s az élet jeleit – a ritmust! – próbáltam felfedezni. Így került kezembe Térey Jánosnak A gyermek című verse, melynek alkaioszi strófái rokonszenvessé tették a szerzőt:

Magad felé is hajlik a kéz, amit
Kinyújtasz alvó gyermekedért: legyen
    Szebbik szerencséd mása? Nyisson
        Tiszta lapot teutánad! Ő ír 

Neved fölé a könyvbe saját nevet. –

(Holmi, 2003/8, kötetben: Ultra, Magvető, 2006)

     A benne dúló közlési hajlam utóbb sok vaskos kötetet eredményezett. Még nem sikerült minddel megbirkóznom. (Most a Teremtés vagy sem c. kötet esszéit olvasgatom.)
     Feltűnést keltett tavaly, hogy Térey az ÉS hasábjain verssel reagált Kemény István Búcsúlevelére. Költeményének címe Magyar közöny. (ÉS, 2011/22)

     A két vers között az a különbség, hogy míg Kemény versének hőse elszenvedi a jelen állapotokat, addig Térey adys haraggal ostorozza népét: 

Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján…
Pirul a boldogságos tartomány
Az alázúduló vörösiszapban.

     Később úgy látta jónak, hogy prózában is meg kell magyaráznia a Búcsúlevélhez való viszonyát: „… első olvasáskor cserbenhagyó üzenetnek tűnt, amelyik a valódi bajok felgöngyölítése helyett megkerüli azokat.”

     Nemrég este 10 óra körül Bécsből érkeztünk haza, s a Gellért-hegy mellől megpillantottuk a várost. Elbűvölve a látványtól, újra mikrofont ragadtam, és azt mondtam utasaimnak, hogy legyenek büszkék városunkra. Térey ezt így fejezte ki: „Szerelem közeli érzés lep meg ennek az országnak a tájain; és a legteljesebb undor bizonyos fórumain.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.