Szabó Lőrinc egy verséről: Sivatagban

Szabó Lőrinc: Sivatagban 

Láttam őt, aki mindent látott,
láttam a Szfinkszet. Mosolya
üres volt és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.

Láttam őt és megszólitottam,
mint porszem a sivatagot:
Te, óriás, mondd meg, mit érek
én, aki csak ember vagyok?

És végignézett az időn és
rajtam és szólt a szörnyeteg:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.”

Végignézett a pusztuláson
és szólt a Szfinksz ötezer éve:
„Egy perc örömöd többet ér,
mint a Föld minden szenvedése.”

És csönd lett. És én hazajöttem,
s velem jött a Szfinksz mosolya,
s mindenütt és rémülve látom,
hogy őneki van igaza.

Hazajöttem, megöregedtem,
vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,
s ülök a növő sivatagban,
melyet az idő fúj körém.

S aki kérdez, annak a porba
jeleket húzva felelek:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.

Többet ér egy perc örömöd,
mint a Föld minden szenvedése!”
S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.

      Egy nagy költő kevésbé ismert verse is tartogat meglepetést az olvasó számára. Tanulmányozhatjuk, hogyan árnyalja a mű a költőről eddig kialakult képet, hogyan illeszkedik az életműbe, sőt századok, évezredek végtelen folyamába.
     Szabó Lőrincről szólva nem árt, ha elolvassuk a költőbarát, Illyés Gyula esszéit, mert az effajta írások néha sokkal többet árulnak el a szerzőről, mint vaskos tanulmánykötetek. Illyés a Te meg a világ c. kötetről írja: "Soha még magyar gondolati líra addig ilyen csúcsokra még nem jutott…”

     Az általunk kiválasztott vers a következő, a Különbéke c. kötetben jelent meg. A Te meg a világot a kritika elismeréssel fogadta, nagyra becsülte. Az újabb kötetben folytatódik annak bemutatása, hogy: „Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ:” (Tücsökzene, 229) Már kialakult a költő későmodern stílusa, klasszicizmusa, melyben hangot ad a megrendült hitnek, a kettévált világ, a válságba jutott személyiség fölött érzett borúnak.

     A Sivatagban cím utal egyrészt a valóságos élményre és metaforikusan a költő helyzetére, a társadalomban elfoglalt helyére, magányára. A versnek epikus magja van, elbeszéli-megjeleníti a Szfinksszel folytatott dialógust. A Szfinksz ismert alakja a görög mitológiának is. Ő az, aki kérdéseket tesz fel a vándornak. Itt a szerepek felcserélődnek. A „porszem” szólítja meg a „végtelen” idő és a természet gyötörte óriást:

„… mit érek
én, aki csak ember vagyok?”

     Mit ér az ember, összemérve a végtelen idővel dacoló Szfinksszel, aki a tudás birtokosa is, ugyanakkor ember alkotta mű? Vajon mi lesz az ember művének sorsa a végtelen időben? Már a válasz előtt tudjuk: a sivatag halott, a Szfinksz mosolya üres, semmitmondó. Minden reménytelen.

     Az 1-2 vsz. a kérdést tartalmazza, majd a 3-4. vsz. a Szfinksz válaszát. Az emberi mérce és a végtelen szembeállítása itt is folytatódik: örökkévaló világ <> egy perc élet. Majd megcseréli az ellentétpárt: egy perc öröm <> minden szenvedés. Az első ellentét feltehetően a művészetre vonatkozik, a második a vallásos szemléletre.
     Élet és öröm. Az emberi élet akár egy perce fontosabb, értékesebb mindennél. Rokon ez a felfogás Kosztolányi Halotti beszédével, amely az élet egyediségét és megismételhetetlenségét hangsúlyozza. Catullus az egyik ős, aki mérhetetlenül vágyott arra, hogy élvezze a jelent.
     A vers további része (5-8. vsz.) arról szól, mit kezd a lírai én ezzel a bölcsességgel a mindennapokban. Az ismétlés mellett a párhuzam is kedvelt költői eszköze Szabó Lőrincnek. Az idő most őt változtatja Szfinksszé, s a saját bőrén tapasztalja a Szfinksz igazságát. Szörnyű szörnyeteg Szfinksznek lenni a halott sivatagban, most átéli ő is a hiábavalóságot, a magány ürességét. Most őt kérdezik, miként ő faggatta kezdetben a Szfinkszet. Az ő igazsága hangzik fel újból. A költő összevonja, szórendcserével kiemelve lényeget:

„az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.
Többet ér egy perc örömöd,
Mint a Föld minden szenvedése!”

    Hasonlóan különleges hangsúlyt kap – minden negatívum ellenére – az öröm, a derű, mint a Különbéke c. versben („fütyörészek / és nevetek”), illetve a Mozart hallgatása közben c. versben („Csak derűs órát veszek tudomásul!”) Csak ez ellensúlyozhatja az elmúlást. Még az alkotás is hiábavaló:

„S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.”

     A befejező sorok pedig mesterének, Babitsnak szavaira rímelnek, a költő tehetetlen az idő pusztítása ellen:

„ami betűt ágam írt a porba,
azt a tavasz sárvize elsodorja.”

     A költemény nem képekben gazdag, inkább az elrendezés, a felépítés, az alakzatok teszik művészivé a verset. Említettem az ismétlést: a láttam háromszor, a végignézett, hazajöttem kétszer. Fokozással egybekötve: „vén vagyok, mint ő, szörnyű vén.” Az idő is kulcsszó, többször ismétlődik (a pusztulással válik azonossá), majd aktívvá válik: az idő fúj a költő köré sivatagot. A költő a végén jelzővel minősíti a folyamatot: „futóbolond idő”. A vers lényegét kitevő két szentencia is ismétlődik.
     Az áthajlások sokasága az élőbeszédhez közelíti a verset. A már idézett 2. vsz. finoman utal Szabó Lőrinc individualizmusára:

„… mit érek
én, aki csak ember vagyok?”

     Itt még az alliteráció is nyomatékosítja a mondanivalót. Példa rá az utolsó előtti sorból: „betűim belevesznek…” A szabadon kezelt jambikus verselés a vers lendületéhez járul hozzá, félrímek emelik ki a vers kulcsfogalmait.

      Jellegzetes Szabó Lőrinc-vers. Mint életének egyik fájdalmas fordulójánál (1946) elmondja: individualista vagyok, csupán a művészet érdekel. Fájdalmas dolog ráébredni arra, hogy a művészet sem pótolja a veszendő életet. Ugyanaz a por temeti be Madách piramisát és Szabó Lőrinc Szfinkszét.

Rippl-Rónai József Szabó Lőrinc      hu.wikipedia.org

Rippl-Rónai József:  Szabó Lőrinc hu.wikipedia.org

                                                                                            2010. december

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.