Márai “új könyve”: Hallgatni akartam

                                                                  "A világ (...) gyúlékony anyag..." (Márai)
    
     Márai közvetlenül az emigrációja után (1948) írta meg a nemrég Hallgatni akartam címmel megjelentetett emlékiratát. Ez a sok izgalmat ígérő mű, mely az Anschluss napjával kezdődik, folytatása lett volna az Egy polgár vallomásainak. Érdekesség, hogy ennek eredeti, csonkítatlan kiadása is most jelenik meg, ugyanis személyiségi jogok megsértése miatt a bíróság átdolgoztatta a könyvet. A teljes naplóban nyomon lehet követni ennek a műnek a sorsát, melyet Márai nem tett közzé, csupán a  folytatását Föld, föld!... címmel. Hogy valóban egybetartozott a Hallgatni akartam és a Föld, föld!... bizonyítja a keret. A most megjelent mű a az emigráció drámai pillanatával kezdődik: "...az ennsi hídon, ahol az akkor vasfüggönynek nevezett orosz határzóna véget ért, egy szovjet katona belépett a vasúti fülkébe, elkérte az útlevelemet, szalutált és útnak engedett az önként választott száműzetésbe." (7) A Föld, föld!... pedig így végződik: "Néhány pillanat múlva elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban - életemben először - csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem." (335)
      A Hallgatni akartam felfedezése Bod Péter érdeme. (Mészáros Tibor utószava, ill. Bod Péter: ÉS, 2013/23) A címe sem Máraitól származik. A kiadó választotta ki a kézirat első mondatát, mely szorosan kapcsolódik az Egy polgár vallomásainak befejező soraihoz: "Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok."
    
Ennek a szándéknak mond ellent ez a nagy áttekintő esszé, vallomás, melynek kiindulópontja: 1938. március 11. Ezen a napon buktatták meg az osztrák nácik Schuschniggot, s másnap a németek bevonultak Ausztriába. Ekkor "talán csak a költők neszelték, különös idegrendszerükkel, hogy ez a nap számukra is a végzetes veszély napja, amikor elkezdődik egy folyamat, a megsemmisülés folyamata. Senki sem tudhatta, hogyan, milyen áttételekkel, milyen bonyolult tragédiák árán sodorja ez a nap következményeiben a nemzetet a megsemmisülés szakadékának peremére..." Nagyon kifejező a neszelni ige: "idegesen neszelte minden ember, aki nem volt egészen hűdött vagy süket."  (Általában ízlelgetem a szavakat. A szó nekem ópium.)
    
Sejtésekből, megérzésekből, baljós jelekből visszafordíthatatlan bizonyosság lesz: Márai mindent elveszített, hazát, otthont, azt a polgári státuszt, melyet örökölt és kiteljesített.
Ezekről a folyamatokról szól „újabb" vallomása. Korkép ez, s egyben kórkép. Persze nem megfellebbezhetetlen, hibátlan történelemkönyv, csupán a gondolatok sűrű rajzása, melybe a polgár szerepének értelmezése, portrék, a kassai hazatérés leírása is beletartozik.
                                                               *

Márai szobra Kassán (Gáspár Péter alkotása)   hu.wikipedia.org

Márai szobra Kassán (Gáspár Péter alkotása) hu.wikipedia.org

     Márainak szívügye volt Kassa. S amikor visszacsatolták a Felvidéket az anyaországhoz, nem érzett feltétlen örömöt: „Az első órák meghatottságában sem hagyott el a szorongó, baljós érzés, hogy valami itt nincs rendben, valami nem sikerült. (…) Egy városba, mely a cseh időben megismerte a keserves kisebbségi sorsot, (…) megismerte a demokráciát is, amelyen belül hivatalban, közéletben voltak nemzetiségi, de nem voltak lebonthatatlan osztályválaszfalak: ebbe a városba visszahoztuk ezeket a válaszfalakat. (…) visszatért a ’méltóságos úr’ is a Felvidékre, visszatértek a kísértetek, a magyar félmúlt megdöbbentő, elevenen maradt árnyai…” Nem beszélve arról, hogy hat év múlt el, és elsőnek a felvidéki magyar zsidókat deportálták Auschwitzba.
    Kétségtelenül Ady félelmetes árnyai tértek vissza Az eltévedt lovas c. versből, csak sokkal rosszabb külső feltételek között: „A hivatalos díszlet történelmi drapériái között, Szent István koronája és a magyar alkotmány árnyékában látható volt a királytalan királyság kiskirályainak fellengzős panoptikuma (…) A hazudozás, vádaskodás, embergyalázás nagy hallalijából félreérthetetlenül két szólam hallatszott ki. Az egyik természetesen az antiszemita csatakiáltás volt. A másik … azt hirdette, hogy a magyarságnak már életre-halálra a németség, a nemzetiszocializmus oldalán a helye, máskülönben elveszett Európában. (…) Azon a napon, amikor Hitler bevonult Bécsbe, a magyar polgári társadalom nagy többsége rokonszenvezett a nemzetiszocializmus eszméivel.” (38)
                                                              *
     Ha átlapozzuk Márai korabeli újságcikkeinek gyűjteményét, mintha egy másik világban járnánk. (Ajándék a végzettől, A felvidék és Erdély visszacsatolása, Helikon, 2004) Nem találjuk nyomát ezeknek a legbensőbb gondolatoknak, érzéseknek. Ahhoz, hogy ezeket a felismeréseket rögzítse, el kellett telnie tíz évnek, s át kellett élnie a legmélyebb csalódásokat! (Kétszer elveszíteni Kassát!) Mindig utólag derül ki a történelem értelme! Ilyenformán ebben az írásban korábbi önmagával (illúzióival) is leszámol. S bár azt írja, nincs lelkiismeret-furdalása, úgy sejtem, van!
                                                             *
     A totális vereség után is folytatódik kálváriája, hisz a kialakuló szovjet rendszerben is gyanús volt a polgár. Márai azt a fajta polgári szellemiséget és magatartást eszményíti, melynek lényege a szabadság. Áttekinti a polgárság történelmi szerepét: „… egész Európában a polgári világszemlélet és akarat volt az, amely a rendiség múltával az egyén jogait kiverekedte az önkényuralommal, majd az államhatalommal szemben…” Később így folytatja: „Meg kellett tudnom egy napon, hogy ebben a forradalmi világban éppen nekem, a megvetett polgárnak ’szerepem’ van: az a humanista gondolatvilág, melynek szellemében nevelkedtem, melynek műveltségében és életformájában éltem, melynek szellemi és erkölcsi örökségét magaménak érzem, és soha megtagadni nem tudom: a totalitárius rendszerek szóvivőinek szemében az ősellenség.” (121) 
                                                         *
     A Nápoly melletti Posilippóban jegyezte fel gondolatait az elmúlt tíz évről, s itt született meg a Halotti beszéd c. verse is:

     Látjátok feleim, szem'tekkel, mik vagyunk:
     Por és hamu vagyunk.
     Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
     Össze tudod-e még rakni a Margit-szigetet?...
     Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat.
     A halottnak szakálla nőtt, a neve számadat.
     Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
     Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.        
                 

    A műveltségről

     Elég csak beleolvasni Márai valamelyik naplójába, hogy kitűnjön, mennyire fontos volt számára a műveltség. Folyamatosan olvasott – több nyelven. Nagy könyvtárat gyűjtött össze, mely később az ostrom alatt szinte teljesen megsemmisült. Nemcsak a polgári műveltsége fontos, hanem számba veszi az egész ország műveltségi színvonalát, sőt Magyarországot összehasonlítja más országokkal. Az Anschlusszal nemcsak a polgári műveltség, a művelődés értelme omlott össze, hanem egy életforma is. Egy napjának leírásával szemlélteti ezt az életformát. Első útja gépkocsival az egyetemi könyvtárba vezet, aztán a Margit-szigetre ment teniszezni, majd az uszodába, ahol frissítő masszázsban részesült. Ezt követően csendes budai lakásában bezárkózott dolgozószobájába, könyvespolcai közé. A szobalány előre megszabott rend szerint, szó nélkül hozott egy pohár narancslevet, majd egy csésze forró feketét. Először olvasott vagy egy fél órát, s írni kezdett. Ilyenkor telefonja is ki volt kapcsolva. Harminc-harmincöt sor volt a napi penzum. Délután már könnyű kézzel csupán a soros újságcikkét írta. „… azt hittem, hogy író vagyok. Ezenfelül még azt is hittem, hogy egy osztályhoz és egy műveltséghez tartozom, s ennek az osztálynak és műveltségnek biztos alapzata van.” (21)

alegjobb.network.hu

alegjobb.network.hu

     Márai tudta, hogy kiváltságos helyzetben van, hisz: „A paraszt és a munkás is kapott nevelést, művelhette magát, ha éppen módja és ereje, személyes tehetsége volt ehhez – de a műveltség igazi tartalmában mégis a polgári és az arisztokrata társadalmi réteg természetes, írásos előjogok nélkül is kisajátított tulajdona volt.” (21) Elismeri azt is, hogy a parasztnak és a munkásnak az életviszonyai (milyen eufemisztikus megfogalmazás) nem tették lehetővé, hogy éljen a műveltséggel.

     Éppen ezért bizonyult illúziónak, hogy egész nemzete számára ír. Hiába fogalmazta meg Röpiratát. (Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 1942) Valójában csak a kiváltságosak, a magyar polgári osztály volt vevő műveire. Kik olvasták Márait? Kiknek volt fontos az ő művészete? Az arisztokráciának nem, viszont számba veszi a felvidéki, az erdélyi polgárságot és vidéki zsidóságot. Trianon e tekintetben azzal a fájdalmas következményekkel járt, hogy az írók elveszítették az olvasóközönség jó részét. A Duna-Tisza közi paraszt nem olvas könyvet, a munkás sem, sőt, a pesti kereskedő polgárság sem. Általában rossz véleménnyel van a „pesti szellemiségről.” Mindenesetre a magyar polgári osztály is összeomlott azon a napon, amikor Hitler bevonult Bécsbe.

Ars poetica

     Kérdés, hogy miért fejezte be úgy az Egy polgár vallomásait, hogy hallgatni akar. Nyilván a hallgatás is sokat mondó, olykor jobban felbőszíti az ellenfelet. Most mégis újra fölveszi a vallomás fonalát, mert hisz csak így tudja bemutatni, mit érzett, gondolt valójában az elmúlt évtizedben. Úgy gondolja, az író „idegrendszere legközvetlenebbül fogja fel az ember és a világ viszonyának minden változását. (…) az író, a művész rendelkezik egyfajta képességgel, amely elsőrendűen szellemi; olyan előérzetei vannak, amelyek később, látomás, tehát műalkotás alakjában, megmutatják a valóságot – megmutatják már akkor, amikor ez a valóság még az alakulás, a vajúdás, a mitikus kezdet alakzatában gomolyog az emberi láthatáron” (9-10)

Glatz Oszkár: Földműves kaszával www.mng.hu

Glatz Oszkár: Földműves kaszával                www.mng.hu

      Az újságíró

     A Hallgatni akartam egyik legfontosabb témája, hogy Márai mint újságíró nagyon jól érzékelte, milyen sorsdöntő változások mennek végbe Európában és Magyarországon. S az újságírói tevékenység lényege, hogy tudósítson, mi várható, nemcsak az időjárásban, hanem a társadalom életében.

     Vajon milyen volt az a közeg, melyben cikkei napvilágot láttak? „Egy nagy liberális lapban jelentek meg az írásaim” (8. o.). Ez a lap a Pesti Hírlap volt, melyet ma mérsékelten konzervatív jelzővel illetnek. Márai számára az újságírás nem csak a megélhetést jelentette, hanem „kitűnő iskolának” is tartotta. S ami még fontosabb: „(Az író) Napról napra érzékelni tudja ebben a légkörben írása, írói lénye visszhangját. (…) Ezért egy pillanatig sem éreztem ’robot’-nak vagy éppen az írói feladat elárulásának, hogy egy napilapban, napról napra elmondhatom ötleteim, beszélgethetek láthatatlan s mégis oly különösen jelenvaló olvasóimmal, száz- és százezer emberrel.” (10. o.) Persze nem mindegy, hogy milyen hangon, milyen stílusban, miféle mondanivalóval szólítja meg olvasóját. Találomra elővettem a Kuruzslók hajnala c. kötetet (publicisztika 1928-1930), s örömmel konstatáltam, hogy a fiatal Márai mindjárt a Defekt c., Párizsban keltezett írásával maradandót alkotott. (A külföldön dolgozó magyarokról szól!)

     Újságíró pályájának kezdetéről beszámol az Egy polgár vallomásaiban: „… leültem az egyik asztalhoz, találtam néhány kutyanyelvet, rágni kezdtem a tollszár hegyét, s írtam egy vezércikket a kártékony és önkényes városi gazdálkodás ellen. (…) estére meg is jelent. Izgatottan jártam a városban egész nap, úgy éreztem, valami jóvátehetetlen történt velem. Tizennégy éves voltam.” (1990, 57.o.)

     S vajon milyen tanulmányokat folytatott később Németországban? Természetesen továbbra is az újságírás, ma úgy mondanánk a kommunikáció foglalkoztatta. Első német nyelvű cikkét a Drache c. hetilapnak írta, majd a Frankfurter Zeitung következett. S talán azért akart mindenütt ott lenni (Párizsban, Londonban vagy akár Damaszkuszban), hogy írjon róla, tanúskodjon. 1933 januárjában ott volt a berlini Sportpalastban, meghallgatta Hitler beszédét, s beszámolt róla az Újság c. lapban. Ilyenformán, amikor eljött az ideje, tisztában volt vele, mit jelent az, hogy Hitler bevonul Bécsbe. A Hallgatni akartam c. könyvében, mely csak 2013-ban lett könyv, mániákusan visszatér erre a fenyegető, de akkor önfeledten ünnepelt eseményre. „Talán csak a költők neszelték, különös idegrendszerükkel, hogy ez a nap számunkra is a végzetes veszély napja, amikor elkezdődik egy folyamat, a megsemmisülés folyamata.” (37. o.)

     Neszelni lehetett, csak kimondani nem nagyon: „A magyar sajtó, a magyar irodalom ebben a huszonöt évben a törvény szerint ’szabad’ volt, de oly mértékben megfélemlített, hogy e viszonylagos sajtószabadságon belül igazi demokratikus nevelő szándék nem érvényesülhetett. (…) A nagy sorskérdésekről az írók, újságírók, tudósok, államférfiak most is beszéltek, de hangjukat, mihelyst a kérdések lényegét pedzették, rögtön lefogta a hivatalos szájkosár.”(51. o.) Persze azzal folytatja – mert folyamatnak látja a történelmet -, hogy 45 után hasonló helyzet alakult ki: „a bolsevisták számára minden és mindenki ’reakciós’ volt, aki nem követte engedelmesen a marxista-leninista eszméket…”(52-53 o.)

     Mindenesetre az első szabály, hogy jelen kell lenni! Ezért tudott mindent a kassai bevonulásról, ezért volt képes metszően élesen megrajzolni Teleki, Bárdossy, Bethlen portréját.

      Arcképek

     A Hallgatni akartam portréi

     Márai írói-újságírói tehetsége leginkább a portrék megírásában érhető tetten. Szeret olyan fontos emberekről írni, akiket személyesen ismert. Például Teleki Pált, ha máshonnan nem, a Bástyasétányról. Kár, hogy érdemben nem foglalkozik vele, csupán azt árulja el, hogy Magyarország miniszterelnöke mániás depressziós volt, s amikor a németek Szerbia felé átlépték a magyar határt, főbe lőtte magát. Ez azonban semmit nem jelentett. Ha jól számolom – Tisza István és Nagy Imrét is ide sorolva – hét miniszterelnökünk végezte erőszakos módon az életét.

     Átfogóbb a Bárdossyról és Bethlenről írott összegzés. Bárdossy nevéhez fűződik a Szovjetunióhoz intézett hadüzenet. Akárcsak az Anschluß napja, ez is különleges jelentőséggel bír. A végzet láthatatlanul, alig érzékelhetően, közelebb jött. Márai röviden vázolja Bárdossy életútját: a „megfelelő” származású fiatalember nagyon műveltnek mutatkozik. Márai még Londonban beszélt az akkori magyar nagykövetség szóvivőjével. Kellőképpen meglepődik, hogy Bárdossy számon tartja Virginia Woolfot, de később csalódást okozva náci lett.

     A legtöbben persze örültek a hadüzenetnek. Este az elegáns vendéglőben „az ismerős, társasági emberek nagy része nyíltan, hangosan ünnepelte a nagy napot. (…) egy asztalnál pezsgőt bontottak, a poharakat magasba emelték és a ’közeli győzelem’ örömére ittak…” (131) Lehet, hogy ha más áll Bárdossy helyén, ez a lépés akkor is bekövetkezik. Márai azonban Bárdossy lelkébe szeretne belelátni.

     Foglalkoztatja Márait Bethlen István sorsa is, aki korábban szintén miniszterelnök volt. Márai szerint ebben a korszakban ő volt az egyetlen igazi államférfi, aki jellemző módon egy moszkvai börtönkórházban halt meg. Az író mindjárt az elején leszögezi, hogy Bethlen történelmi feladatát csupán félig oldotta meg. A forradalom és a Tanácsköztársaság után konszolidálta ugyan az országot, de „elmulasztotta a nagy pillanatot, amikor a rendi, a feudális Magyarországot át lehetett volna vezetni a demokratikus életformába.” (139)

     Érdekes élmény ma olvasni Márait, aki felidézi Bethlen alakját. Hogy féltette a magyarságot a szláv tengertől! Mintha megsejtette volna saját sorsát is. Nemrég a várban a Széchényi Könyvtárba igyekeztem, s meglepődtem az újonnan felállított Bethlen-szobron, mely pont olyan volt, mint amilyennek Márai leírta.

Márai      www.ekor-lap.hu

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.