Kertész Imre: Sorstalanság

 (Óravázlat)

Az alkotó

     Kertész Imre, az első magyar író, aki Nobel-díjat kapott, 1929-ben született Budapesten nem vallásos kispolgári családban. Halála 2016-ban Budapesten következett be. Apja fakereskedő, anyja tisztviselő volt. Gimnáziumi tanulmányit 1940-ben kezdte a Madách Gimnáziumban. 1944-ben Auschwitzba deportálták. 1945 júliusában jött haza. 1948-ban érettségizett, Ezután volt újságíró, gyári munkás, majd szabadfoglalkozású író.

 Keletkezése

     Első regényét, a Sorstalanságot, 1960-ban kezdte írni, mely 1973-ra készült el. Ekkor nyújtotta be az  akkori Magvető Könyvkiadóhoz, mely visszautasította. A mű végül 1975-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. A Sorstalanság már megjelenésekor átlagon felüli figyelmet keltett. A 90-es években a kritikai és irodalomtörténeti érdeklődés kimondottan élénknek látszik, majd a 2002-ben a Nobel-díj abszolút mértékben népszerűvé tette.
     A Nobel-díj bizottság így indokolta döntését: egy olyan írói teljesítményért kapta, amely „az egyén sérülékeny tapasztalatát fejezi ki a történelem barbár önkényével szemben.”
     A Nobel-díj előtt a magyar irodalmi élet is elismerte: 1989-ben József Attila-díjat, 1997-ben Kossuth-díjat kapott.

 Téma/tárgy

     Mint említettük a Sorstalanság tárgyát tekintve holokauszt-regény, egy magyar, zsidó kamasz fiú deportálásának megrendítő erejű története. A mű a holokauszt egyik szeletét mutatja be, hogyan vonul be munkaszolgálatra a főhős apja, hogyan fogják el őt magát, hogyan éli túl a Tábort és a szabadulása után milyen élmények várnak rá itthon Budapesten, hogyan tudja feldolgozni a történteket. „Bármin gondolkodom, Auschwitzon gondolkodom.” (Gályanapló)

 Az ábrázolás módja

       A mű ábrázolási módszerét tekintve jellegzetesen XX. századi mű, mert hisz a Sorstalanságban a szubjektív ábrázolás kerül előtérbe. Mindent a főhős szemszögéből látunk: egyes szám első személyben szólal meg a főhős. Az író az eseményeket naplószerűen, töredékesen, mintegy látomásszerűen tárja elénk, ahogy egy kamaszgyerek élte át a történteket.
     Az ábrázolást nem töri meg semmi külső elem: perspektívaváltás vagy az író reflexiói. Nem tekint ki a korból, a szituációból. Csak annyit tudunk meg, amit az adott helyzetből, jelenetből a főhős tudhat. (Pl. amikor a kórházban feküdt, sejtelme sem volt arról, milyen sorsdöntő események játszódnak le a külvilágban. A főhős, akárcsak mi, a zajokból, a hangszóróból hallatszó utasításokból próbál következtetni. Vagy pl. soha nem tudjuk meg, mi történt Citrom Bandival, mert a fiú sem tudja meg. Amíg Radnóti – már felnőtt fejjel – tud ítélkezni a korról, pl. az eclogákban vagy a Töredék c. versben (Vas István a Tanúság c. versében ostorozza a kort), addig Kertész ránk bízza az ítéletet.

A szemlélete

     A szemlélete is meglepetéssel szolgál: A mű első fele a koncentrációs táborba vezető útról szól. Már a kezdet kezdetén fontos a kiszolgáltatottság és a megfelelés motívuma. A családban is elvárják a „megfelelő” viselkedést, a gyermek mindenkinek eleget akar tenni. Lajos bácsi szerint a családfő szerepében kell helytállnia a jövőben. Az imádságban is rész kell vennie. Az apa is a gyermek felelősségéről beszélt.
     Majd annak is örül, hogy dolgozni jár, igazolványa van. Annamáriával a kamasz szerelmet éli át. A lány sértődésével is hatni akar rá, jóllehet a fiú meglepő érettségről tesz tanúságot, amikor a zsidóságot kívülről erőltetett dolognak tartja: „épp erre jó a sárga csillag.” Ez a könyv egyik alapgondolata.
     Amikor összegyűjtötték a fiúkat, azt csupán „egy kissé furcsa esetnek" minősítette, „különben is a rendőrnek végtére is engedelmességgel tartozunk.” (A felnőttek már több munkát adtak a rendőrnek, értetlenkedtek stb.)
     A menet elindult, hogy nem szökik meg, becsületességével magyarázza. A németországi munka gondolatát éppúgy akár a többi fiú, ő is megnyerőnek találta. Sőt, világot szeretne látni, biztatja magát ezzel az illúzióval. Nem veszi észre, hogy egy óriási megtévesztés áldozata. Jellemző mondat: „a vagonban szűkös a hely, de ha úgy tetszett, fel is állhattam, sőt akár pár lépést is tehettem – például az edény irányába…” Egyre inkább az irónia hatja át a művet, mely - legalábbis számunkra - leleplezi a színjátékot.
     Az ellentétek is kiemelik a megdöbbentő valóságot. A megérkezéskor a természetleírás szépsége kiáltó ellentétben van a rá váró embertelen élményekkel: „a hajnal odakinn hűvös és jó illatú volt, a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögöttünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam.” Az ellentét a következő mondatban is a valóság és az illúzió ellentétére világít rá: „a tolongásban a helyemről a kocsiajtóig értem, s ott nagyot ugrottam végre, ki a napfénybe, a szabad levegőre.”
     Az elbeszélő főhős egyre nagyobb erőfeszítéssel bizonyítja magának, hogy minden, ami történik, szükségszerű és természetes. Igyekszik megfelelni, alkalmazkodni, bízni, mindent elhinni. A kétely ritkán merül fel. A főhős tehát nem úgy reagál, ahogy az elvárható volna. Köves Gyuri, a főhős igyekszik átlátni, majd bensővé tenni a pusztító hatalom logikáját.

 A regény időkezeléséről

     A regény egy folyamatot mutat be: a személyiség elvesztésének a folyamatát. Felszámolódik az idő. A jelen végtelenné válik. A múlt, az a kevéske, elhalványodik. A jövő pedig a holnapi nap, ami ugyanaz, mint a tegnap és a ma. A Sorstalanságban ez úgy fejeződik ki metaforikusan, hogy a vonat megáll, nincs tovább. Ugyanakkor – természetesen – múlik az idő. Az idő könyörtelen múlását a Kollmann család sorsán méri le Köves Gyuri. Rajtuk, de a többieken is, önmagán is le lehet mérni a változásokat. Minden ismerőse, sorstársa felismerhetetlenné válik, ugyanolyan torz alakká, mint amilyenekkel Auschwitzban az első napon találkozott.
     A személyiségvesztés könyörtelenül halad előre. Első jele ennek, hogy mindenki kap egy számot. (Főhősünk a 64921-est) A név eltöröltetett, mindig a számmal kell válaszolni. Zeitzban már minden ismerőse eltűnt, csak Citrom Bandi áll mellette.
     A betegség azonban annyira legyengíti, hogy már a halál közelségét érzi: „itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már benne.” Ugyanitt „holminak” nevezi önmagát.
     Időérzéke is teljesen elhagyja: „nem tudom, egy óra, egy év, egy nap vagy egy év, aztán végre hangokat, neszeket (…) észleltem.”

 Stációk

      A regény végigvezet a pusztulás stációin. Elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor a férgek, tetvek, bolhák lakmároznak rajta. A fordulat akkor következik be, amikor harcba száll a tetvekkel, bolhákkal, férgekkel. Fellázad a „természet rendje” ellen. !
     Hogy a rossz mindent legyűrő hatalma mennyire mindenható, arra a legjobb példa az, amikor a főhős mint majdnem tökéletes hulla fekszik, s az égre néz, ahonnan a fénysugár annak az orvosnak a szeméhez hasonló, aki elé Auschwitzban került. Elfogadja a halált, felkészül a halálra. A teste menti meg: hunyorogni kezd, ebből veszik észre, hogy még él, és egy kordén a tábor felé szállítják, megpillantja a tábor látképét és megérzi a répaleves illatát. Ekkor válik kimondhatóvá a mondat: „szeretnék még élni ebben a szép koncentrációs táborban” Itt a hangsúly az élni szón van. Nem fogadja el a pusztulás teljességét! Más oldalról sem teljes a pusztítás, hisz vannak jó emberek, vannak még csodák.

 A sorstalanság jelentése, a befejezés

      A harmadik, befejező rész arról szól, hogy miként lehet tovább élni, „folytatni folytathatatlan életemet”, mi változott, miként lehet beszélni Auschwitzról.
     Három találkozást, három beszélgetést és újabb élményeket tartalmaz az a rész.
     Az első találkozás egy holokauszt-tagadóval történik. Ám azzal, aki tagadja a gázkamrák létezését, nem lehet párbeszédet folytatni.
     A második beszélgetés egy újságíróval azt bizonyítja, azt Auschwitz-élményt lehetetlen elmondani, közvetíteni. De hiszen ennek ellentmond az egész könyv, mely éppen erre tesz kísérletet. Fel akarja dolgozni a történteket, beszélni akar, de nem arról, amit mindenki hallani akar, hanem csakis saját élményéről…
      A befejező részben, a harmadik beszélgetésben értelmezi a regény címét. A sorsnak két jelentése van.Jelenti először az emberre kívülről ráerőltetett sorsot, az embertől független, eleve megszabott létet, végzetet, másrészt jelentheti azt az életet, melyet az ember, viszonylagos szabadsággal ugyan, de maga alakít magának. A gyermeknek mindig csak az első értelemben van sorsa – s ezt nevezhetjük sorstalanságnak is. A történteket ő élte meg, de nincs „saját sorsa”. Szembeszáll az öregek véleményével, akik a felejtést javasolják. Steiner és Fleischmann bácsi ugyanolyan sorstalanok voltak. Mindenki lépett egyet a sorban (Illyés egy mondata!)
     Főhősünk azért sorstalan, mert kiszolgáltatott a sorsnak. Ha mi magunk alakítjuk az életünket, akkor nem vagyunk sorstalanok.

                                                                                               2006

Fontosabb művei:

     Az első és talán a legjelentősebb regénye a Sorstalanság (1975). 1988-ban jelent meg A kudarc, majd 1990-ben a Kaddis. A Felszámolás (2003) c. regény az eddigi művekkel tetralógiát alkot.

     Fontosak még naplójegyzetei: Gályanapló (1992), Mentés másként (2011), A néző (2016).

     Előadásai, esszéi: A Holokauszt mint kultúra (1993), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újra tölt (1998), A száműzött nyelv (2001), K-dosszié (2006)

     Digitalizált művei

Fontosabb könyvek Kertész Imréről

Az értelmezés szükségessége – tanulmányok Kertész Imréről (2002, szerk. Scheibner Tamás és Szűcs Zoltán Gábor)

Vári György: Kertész Imre, 2003

Szirák Péter: Kertész Imre, 2003

Molnár Sára: Ugyanegy téma variációi – Irónia és megszólítás Kertész Imre prózájában, 2005

Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett” – Kertész Imre-szótár (2007)

Erdődy Edit: Kertész Imre, 2008

                                                                                                        2016

Autogramm

Autogramm

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.