Cseres Tibor: Hideg napok

  

Cseres Tibor emlékműve, gyergyoremete.ro

Cseres Tibor emlékműve, gyergyoremete.ro

     2015-ben volt Cseres Tibor születésének 100. évfordulója. Csöndesen múlt el, pedig Cseres megérdemelte volna, hogy egy kis fény vetüljön munkásságára. Bár az Írószövetség megemlékezett róla: nehéz időkben, 1987-től 1989-ig elnöke volt.

      Gyergyóremetén született. Emlékműve 1995-től hirdeti ezt. Legismertebb regénye a Hideg napok (1964), melyből 1966-ban Kovács András forgatott filmet. (Megtekinthető a youtube-on.) Erdély történelméről is több könyvet tett közzé.

      Ami a Hideg napokat illeti, Cseres képes volt 140 oldalba sűríteni azt a hihetetlen, sokrétű és szerteágazó történetet, melyet újvidéki vérengzésnek nevezünk. (A bevonulástól kezdve /1941/ sok minden történt. Történetírásunk már kellőképpen feltérképezte az eseményeket.)

      Az író legfőképpen arra a három napra koncentrált, amely elképzelhetetlen szenvedést okozott a város lakóinak, ill. azoknak, akik mit sem sejtve, vonattal érkeztek ide. Menekülni nem lehetett. A katonák elzárták a várost a külvilágtól, elvágva még a telefonvezetékeket is, csakhogy zavartalanul gyilkoljanak, raboljanak.

      A parancsot erre Feketehalmy kegyelmes úr adta meg:

      „A kegyelmes úr mondatai úgy röpködtek a fejünk fölött, mint valami véres-görbe kard, amely a terem mélyéből minduntalan visszaröpült az ő markába, hogy megint elhajíthassa. Közben a kezével is magyarázott, s hol ököllel fenyegetett, hol meg ujjait meresztgette: csakugyan nem tudhatta az ember, különösen ott hátul, ahol én álltam – vajon a szájából vagy a markából röppen a mondatokra szeletelt éles hang.

     - Nem vagyok megelégedve az eredménnyel! Az ellenség idemenekült, a városba! Az ellenség itt rejtőzik a város házaiban, és szemünkbe röhög! Vagy ami még rosszabb ránk nézve, és még szégyenteljesebb: a markába röhög, amikor nyomorult, néhány soros, hamis igazolványát honvéd és csendőr közegünk orra alá tolja! Szégyen és gyalázat! Hát nincs, aki megtorolja a kiontott vért? Ez a lagymatag, katonátlan magatartás a harcképzés teljes csődjét mutatja! Ezzel torkig vagyok! Ezt a tehetetlenséget, ezt a gyáva magatartást nem fogom tűrni! Harcot akarok! Célom a megtorlás! Az ellenség teljes megsemmisítése!” (Tarpataki beszámolója, 60. old.)

      Persze először kis búvópatakban jelentkezik az indulat, s az előítéleteken kívül a mesterségesen gerjesztett félelem motiválja: bármikor lelőhetnek.

      A regény azért tűnik hitelesnek, mindamellett, hogy Cseres húsz évig készült a megírására, mert a „résztvevők”, Büky, Szabó, Pozdor, Tarpataki, „tudatán szűri át újra az időt.” Egy cellában ülnek összezárva, talán 1943-ban. A megtorlás, melyre Tarpataki utal halványan az utolsó fejezetben, még nem következett be. (Cseres ezt is megírja a Vérbosszú Bácskában c. művében, 1991)

      Mind a négyen elmondják saját történetüket, melyek egymásba ékelődnek. Cseres a szerkesztés nagy művésze. Semmit sem ír le véletlenül. Minden mozzanatnak jelentősége van. Mind a négy szereplő, vérmérsékletének megfelelően, úgy érzi, el kell mondania a titkot, még ha belehal is.

      Szabó tizedes a Dorner-rajból még a szavaival is ölni akar, kiszakad belőle, hogyan csinálták… Így tudja meg Büky, hogyan halt meg a felesége. S a gyáva, tehetetlen, csupán a parancsot követő tiszt elszánja magát, és vasalt bakancsával bezúzza Szabó fejét. De vajon csak a „büdös baka” a bűnös? Az elegáns tiszt, aki a meleg irodában írja jelentéseit, ártatlan?

       Pozdor zászlós ki akar maradni az egészből. Úgy tervezi, hogy jót kártyázik majd a búvóhelyén. Nem sikerült. A „foglyokat” kell szállítania a Duna-partra.

      Tarpataki kilóg a sorból. Népdalokat énekel, érdeklődik más népek kultúrája iránt. Sőt embereket ment, még a parancsot is megtagadja. Itt kell beletanulnia a szokatlan „mesterségbe”, a pályaudvaron. Ide érkezik egy csomó „gyanús” ember. Az első lépés a kiválogatás, a szelekció. Aztán legnagyobb megdöbbenésére azt veszi észre, hogy mindenkit gyanúsnak kellene minősítenie. Ha szerb vagy zsidó, az ártatlan kofától kezdve, mindenki rajta van Feketehalmy képzeletbeli listáján. Az áldozatok száma 3309 fő. 1944-45 telén az eddig helytállónak tekintett becslések szerint 30-50000 volt a magyar áldozatok száma. (mult-kor)

      Egy másik alkalommal fogom folytatni történelmünk (és regényeink) felfedezését. A szűk jelenből olykor kilépünk, s évtizedeket ugrunk vissza, mintha lehetne változtatni valamit.

     (Cseres Tibor: Hideg napok – Vérbosszú Bácskában, Lazi Kiadó, 2014)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.