Karinthy Ferenc és Jókai Mór: Kerítések

      Régen volt, amikor Karinthy Ferenc könyveit olvasgattam. Most újra felbukkant a világhálón egy kis írása:

A kerítés

     Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést. A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.
     Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.
     Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.
                                                               (a Karcolatok c. kötetből)

      Persze legtöbbször, ha elfogy a kerítés, a szemben álló felek is megijednek, és abbahagyják a csaholást. Jókai a Jószomszédok c. elbeszélésében (Hétköznapok, 1846) írja le, mit tesz egy kuvasz a kegyetlen Gyékény Gáspárral:

     "A kuvasz ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden morgási előzmények nélkül egyenesen nekiugrik, beleharap kutyamódra lábakásájába, s lerántva lábáról a gyűlölt bosszantó mellének és karjainak esik, s rázza és cibálja azt minden kegyelem nélkül."

      Jókai még kedvtelve részletezi, mi történik, majd így fejezi be:

     "A kuvasz pedig számadásait bevégzé, az ismert résen a kerítés alatt szép nesztelenül áttolta magát."

     Jókai - főleg korai korszakában - romantikus túlzásokban látta a világot, de a valóság néha felülmúlja a legvadabb romantikát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.