Ábrahám

    Mózes első könyvében olvashatunk Ábrahámról. A Bábel tornyáról szóló történet után az Ószövetség már nem az egész emberiség történetével foglalkozik, csupán a kiválasztott nép sorsával, melynek ősapja Ábrahám. Pál apostol (Gal 3, 6-7, Róm 4, 1-3) a hit emberének nevezi, s valóban az Úr elhívja egy különleges feladatra:

Menj el földedről,
Rokonságod közül és atyád házából
Arra a földre, amelyet mutatok neked!
Nagy néppé teszlek,
És megáldalak,
Naggyá teszem nevedet,
És áldás leszel.

(1Móz, 12, 1-3)

     Ábrahám az északi Háránból indult délre, a tejjel-mézzel folyó Kánaán felé. Sikemben oltárt épített az úrnak, aki újra megjelent neki. Aztán éhínség (!) támadt Kánaánban, s Ábrahám Egyiptom felé vette útját. Emberi gyengeség, előrelátás, ravaszság? Ábrahám előre tudta, hogy a fáraó szemet vet feltűnően szép feleségére, Szárajra, s férjét el fogja tenni láb alól, ezért rábeszélte az asszonyt, hogy vallja magát húgának. Így is történt. Miután Szárajt a fáraó házába vitték, (a hatalom mindig magának akar kedveskedni), az Úr megbüntette az uralkodót, s Ábrahám kincsekkel megtetézve visszakapta feleségét. Hebronban telepedett le.

     Az Úr pártfogolta kiválasztott emberét, de Ábrahám sem hagyta cserben az övéit, pl. unokaöccsét, Lótot. Amikor elváltak, s Lót a termékeny Jordán völgyébe indult, az Úr megerősítette ígéretét: „Emeld föl a tekinteted, és nézz szét arról a helyről, ahol vagy, északra, keletre és nyugatra. Azt az, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre. Hasonlóvá teszem utódaidat a föld porához: aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni a te utódaidat is.” (1Móz, 12, 14-15)

     Később Ábrahám kiszabadítja Lótot a fogságból, mint ahogy ki kell mentenie Sodomából is. Az Úr persze folyamatosan megjelenik választott emberének. Látomások és álmok erősítik meg hitében. A legfontosabb a szövetségkötés:

Én vagyok a mindenható Isten.
Élj nekem tetsző életet,
És légy feddhetetlen!
Megajándékozlak szövetségemmel,
És nagyon naggyá teszem utódaid számát.

                                          1Móz. (17, 1-2)

     Ettől kezdve nevezi az Úr Abrámot Ábrahámnak! Először az egyiptomi szolgálólány, Hágár, szüli neki Izmaélt, aki majd az arabok őse lesz. Száraj azonban még különlegesebb szerepet játszik a történetben: az Úr Izsákot ígéri Ábrahámnak: "Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: Szárajt, a feleségedet ne nevezd többé Szárajnak, hanem Sára legyen a neve! Mert megáldom őt, sőt fiút adok tőle neked; megáldom őt, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle." 1Móz. (17, 15-16)

     Az Úr Ábrahám hűségét, hitét próbára teszi. Folyamatos dráma, tragédia nélkül. Ábrahám még a fiát is föláldozta volna az Úrnak. („Nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet…", szólt az angyal Mórijjá hegyén.) 1Móz. (22,12 ) Ábrahám csak akkor nyugszik meg, amikor Izsák is felnő a feladathoz, méltó lesz arra, hogy folytassa azt, amit atyja elkezdett: „Akkor elhunyt Ábrahám, meghalt késő vénségében, öregen, betelve az élettel…” (1Móz, 25, 7)

Rembrandt: Izsák feláldozása         hu.wikipedia.org

Rembrandt: Izsák feláldozása hu.wikipedia.org

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.