Saul fia

     A filmekkel csak egy bajom van: zavarnak az olvasásban. (Bon mot!)

     A Saul fia viszont kétségtelenül remekmű, amit többször meg kellene nézni - ha nem lenne olyan szívszorító. Mindenekelőtt tökéletesen rekonstruálja azt az alvilágot, a poklot, mely a történet színhelye.

     Kertész Sorstalanságában szerepel egy újságíró, aki megkérdezi a főhőstől: „Nem pokolnak kell-e … elképzelni a koncentrációs tábort?” A válasz elutasító: „… az én részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem.” (316)

    A film közelebb vitt minket az ember által létrehozott, működtetett pokolhoz. A pokol munkásai között is van szervezkedés - az ember társas lény -, ellenszegülés, üzletelés, emlékek, csalás, rokonszenv, monománia. Az Antigonéra emlékeztet a tisztességes temetéshez való ragaszkodás. Rényi András szerint a Sorstalanságnak az a tanulsága, hogy bármit meg lehet szokni, ezzel szemben a Saul fia - éppen ellenkezőleg - ellentmond a "beletörődésnek".

     Még Szabó István mondta, hogy a filmben a legfontosabb az emberi arc. Röhrig Géza személyesíti meg Sault. Rá koncentrál a kamera, az ő mozgását követi. Szinte megváltásként hat, amikor a vég előtt megjelenik egy fiúcska, s Saul elmosolyogja magát.

     Röhrig Géza költőként is berobbant a köztudatba. Most jelent meg nyolcadik (!) verseskötete: Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit. (Az előzőt Honvágy címmel adta ki 2010-ben.)

     Versei is megdöbbentőek, miként élete és a Saul fia.

     Írásom Röhrig Géza egyik verséről!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.