Két színházi élmény

                                                             „Az érzés elmúlik vagy megmarad.” (Brecht)
I.
      A legfrissebb élmény a költészetnapi műsor a Vígszínházban. Kedvesek voltak, igyekvőek, őszinték. A társulat tagjai olyan verseket választottak, amellyel személyesen szólhattak a közönséghez.
      Ahogy Harkányi Endre József Attila Reménytelenül c. versét elmondta, megrendítő volt. Hegedűs D. Gézának „vallott”, s igaza volt, egy ilyen verset nem lehet elharsogni, hatásosabb félve-remegve, mindenkinek külön-külön a fülébe súgni.
      S nem először: Vencel Vera! Arany János A rab gólya c. verse új életre kelt. Fesztbaum Béla Kántor Péter versét emelte fénybe:

          „ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
           de hát a beázott mennyezet, meg a repedések meg a fekete padló,
           az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
           igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
           előbb-utóbb majdcsak megveszi valaki…”
                                             (Levél anyámnak, a Köztünk maradjon c. kötetből, 2012). 

     Jóleső érzés volt a sokszínű összeállítást látni-hallgatni. Lukács Sándor saját versét mondta el. A humort Csőre Gábor képviselte, aki Móricz Zsigmond A török és a tehenek c. gyermekversét „játszotta el”. Előre figyelmeztette a közönséget, nehogy politikai jelentést tulajdonítson a versikének. Mégis (vagy éppen ezért) mindenki nagyon örült, amikor a kétbalkezes Mehemedet fölrúgták a tehenek.

II.
      A régen történtek, sokszor elevenebbek, mint a mostaniak. A Koldusopera 1965-ös előadása például sokszor jutott eszembe. Amikor annak idején, gimnazista koromban beültem a Madách Színház nézőterére, azt hittem a nyomor és az alvilág a múlté. (Nem így volt. Olvasd el talán Borbély Szilárd Nincstelenekjét vagy Barnás Ferenc A kilencedik c. regényét.) Az akkori előadás csupán mese volt, nagyon mulatságos, szórakoztató, mintegy illusztrációja a tankönyveknek.
      Azóta „belecsöppentünk” a kapitalizmusba, visszazuhanva az időben, s újra rólunk szól a mese. „Nyitott szemmel” tesszük meg az utat visszafelé:

            „Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
                épp csak visszafelé!”
                                  (Illyés: Kháron ladikján)

                                                                  *

      A színháznak nem lehet más célja, minthogy ráismerjünk olyan jelenségekre, amelyeket amúgy is tudunk, s érezzük, hogy mások is így gondolkodnak, ugyanannál a poénnál nevetnek vagy szisszennek fel. Természetesen a színpadon a színész a legfontosabb: mosolya, hangsúlya, kisugárzása. A Koldusopera régi előadását mintha nem is rendező álmodta volna meg (Ádám Ottó). Pedig bármennyire is láthatatlan volt, az ő szerény ötlete lehetett, hogy Bicska Maxi csak úgy átsuhanjon a színen, s mi ámulva nézzük, mint a hírességeket szokás: ő volt Bicska Maxi. (A youtubon követhető.)

III.
      A második élmény tehát a Koldusopera a Vígszínházban. De hisz erről már el is mondtam a véleményemet: a színház közös élmény, a kimondás, a szembenézés helye. A mai színházban vaskosabb, durvább (igazabb?) minden, s a valóságban a politikusok rossz színészek, akik tehetségtelenül alakítják szerepüket: önmagukat adják, és ez borzasztó.

Részlet a régi előadásból:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.